Fejezetek a hosszú 19. század történetéből [antikvár]

Bevezetés A történeti irodalomban maBapság szokás a századokat jelzőkkel illetni. így került köztudatba az ún. hosszú tizenkilencedik, amely megkülönböztetését azért kapta, mert a 18. század 70-es 80-as éveiben vette kezdetét és az első világháborút lezáró párizsi-washingtoni békerendszerrel zárult. A nyitás egyszerre volt ideológiai, valamint gazdasági természetű, hiszen a felvilágosodás eszmerendszere, nem kevés angol alapozással, a franciáknál és más európai népeknél az új iránt befolyásolta a koponyákat, ugyanakkor ehhez szorosan kapcsolódott a feudalizmus rendszerének fellazulása is. Az 1789-es francia forradalom katah-zátora lett ennek a nagy átalakulásnak, sőt Napóleon hatalomra kerülésével a birodalom kihívó féllé vált Európában, amely kihívásra a feudális dinasztiák sajátos módon reagáltak. A reakció akaratát katonai, politikai és diplomáciai lépésekben fogahnazta meg. Lipcse (1813) és Waterloo (1815) tekinthető két kiemelkedő hadászati válasznak, míg a diplomáciában 1815. szeptember 26-án, illetve 1815. november 20-án történtek a jelentős döntések. A rendezés egész Európára kiteijedt, Anghától egészen az Orosz Birodalomig éreztette hatását. Az 1814 utáni nemzetközi viszonyoknak három új vonása létezett. Először: az egységes világgazdaság folyamatos és látványos növekedése, amelynek központja Nyugat-Európa, de leginkább Angha volt. Másodszor: ezt a gazdasági fejlődést csak béke és stabihtás mellett lehetett elképzelni, miközben természetesen fennmaradtak az egyedi, regionális összeütközés lehetőségei is. Harmadszor: az ipari forradalom technikai vívmányai hatást fejtettek ki előbb a szárazföldi, majd a tengeri hadviselésre szintén. A napóleoni kihívásra adott európai válasznak létezett egy folyamatos, karbantartó, garanciális jellege is. Arra gondolunk, hogy az 1815-ös megállapodásokat kongresszusok (Aachen 1818, Troppau 1820, Laibach 1821, Verona 1822, ahol igen gyakran az uralkodók is részt vettek), illetve a helyi háborúkat