Forrás [antikvár]

Amikor az Olajág Keresztény Művészeti Társaság munkáinak előterében művészetük, művészi felfogásuk alapjairól gondolkodunk, rögtön szembetűnik a munkák sokszerűsége, változatossága, a megtalált témák tágassága a tartalom várakozó türelme. Nem kell ismernünk a művészeket ahhoz, hogy műveik szemlélése közben kialakuljon bennünk a megnyugtató belátás; olyan művek közössége fogadja magához a szemlélőt, amelyek forrása ugyanaz, formákat teremtő kísérleteik, fejlődési irányaik azonban különbözőek. Valami előzetes egység érzékelhető a gazdagon változatos formavilágú művek látszólag széttartó változatosságában. Továbblépve igazolódik a sejtés, az Olajág valóban olyan eredet, amiből az ághoz kapcsolódó művészek mint az ág termő vesszői bátran, kezdeményező módon növekedhetnek. Ezzel a bátorsággal járhatják saját, egészen egyedi útjukat növekedhetnek, változhatnak, szemlélődhetnek. A 13. század művészcéhei jutnak eszünkbe, ahol mesterek és tanítványok ugyanazon lelkesültség dinamikájában hozták létre maradandó műveiket. Aztán később az egészen kivételes tehetségek, mint Cimabue, Giotto, Veroccio, Leonardo és Michelangelo, akik maguk is mesterek és tanítványok lehettek. A közösség, a művészközösség számukra is olyan tágas, szellemi otthont, tájékozódást nyújtani képes hely volt, ahol a helyét kereső világ tartalmai, kérdései, állításai átértelmeződve új-régi értelmet nyerhettek. Ahogy akkor, ma sincs másként. Amikor korunk avantgarde irányairól gondolkodunk, nem mehetünk el az érlelődő belátás mellett: azok a munkák, amelyek terében itt és most, ebben a pozsonyi, művek által határolt térben élünk, mozgunk, csak látszólag tűnnek ismertnek. A művek látszólagos jól-ismertsége, jól-érthetősége előzetes, közös igazodásukból fakad, ugyanis nem kívánnak, nem tudnak, nem akarnak ellépni-meglépni attól a hagyománytól, amely a gondolkodás és a tett, a kutatás és az ábrázolás, a kifejezés és az elhallgatás kettősségében születő és megújuló Európánk eredete, oka, magyarázata, értelme. A zsidó-keresztény tapasztalat mint a folytonosan megújuló régi iránti figyelem az alapja az itt kiállított művek újszerű kereséseinek, művészi formát öltő állításainak, ugyanakkor látszólagos ismertségüknek, érthetőségüknek is. A látszólag ismert tartalmak, formaelemek, anyagok ebben a folyton megújuló, csalogató, hívogató dinamikában, a testé lett Ige által az emberi szellemet kihívó, meghívó, provokáló, közös, embert és angyalt egyaránt érintő családias tülekedésében, gyürkőzésében, cipekedésben változnak át olyan művekké, amelyek számot vetnek a múlttal, vállalják a jelen és a szülőtő jövő felelős alakításának feladatát. A feladat vállalása magától értetődő módon nem jelenti a feladat teljesítését is de azok, akik tudják, hogy dolguk van a világban, a világgal, ebben a meghívásban és küldetésben azonosulhatnak az őket meghívóval és küldővel, és, ha akaratuk és kitartásuk van, elkerülhetik a legrosszabbat: a létet, a mindenséget fenyegető értelmetlenség valóságtévesztését.