Fotó-toposzok [antikvár]

Ha arc van és táj van, akkor az lényegében minden, az arc is táj avagy a táj is arc - persze van még a test, de hát az arc test és test a táj. Tar ágak-bogak rácsai, őszi ködök, kaparászok itt ezzel az előszóval, persze bevillan, hogy fordításban elvész a József Attila-allúzió, tudomásul veszem, de nem zavar, régen tudom, jobb fotóművésznek lenni, zenésznek, képzőművésznek, táncosnak. Nem kell átfordítani, illetve ha kell, márpedig kulturálisan, mentálisan kell, másképp kell. Fényképezni sokan tudnak, látni kevesen - mondanom sem kéne, hogy Féner Tamás ezen kevesek egyike. Ivlikor 2013 őszén születésnapi kiállítását az PARTI NAGY LAJOS Artphoto Galériában megnyithattam, egy képtelen feladatot kellett . /¦ . I volna megoldanom: úgy beszélni a képekről, e könyv képeiről, hogy ^'t-LaJaK egyike vagyok a Féner-portréval megtisztelteknek, ott lógok nagyra tartott kortársaim között a falon. Pár éve egy interjúban nyilatkozta, hogy akiket a fotós lefényképez, azok odaadták magukat, mármint a fotósnak, ő pedig ezen arctulajdonosoknak örökre az adósa. Nem hiszem, hogy így lenne, noha sokat elmond erkölcsről, szakmai komolyságról, hogy Féner így gondolja. Ha volt volna is adósság, az a portré elkészültének pillanatában busásan kiegyen líttetett. A képtelen feladatot persze nem oldottam meg, ahogy most se fogom. November-mélyi délután volt, a fényről beszéltem kicsit, hisz ha fotóról, akkor mi másról. A .IVIér' Licht?" kérdésére adta magát a „Mer Dunkel van." válasza. Adja magát most is, minden világos, még sincs nappal, hogy Rilkét idecitáljam. A fénerségről beszéltem, a szemről, ahogyan - épp mert szét tudja választani - együtt látja a fényt és a sötétet, kellő arányban és kivágásban, mikor milyenben, hisz mi más is volna a mij, mint határoltság és arány Talán a kivágáson múlik minden, egy táj sűrűsége, intenzitása, egy arcnyi koncentrátuma tar vagy tarlódó fák ráncrendszerének. Vagy épp az elbillentés gesztusán múlik, ahogy víz és móló negyvenöt fokos szögben, elbillent fejjel néz a kamerába, a víz mozdulatlan, de ki tudja, nem indul-e el az átló mentén lefelé, nem zúdul-e ki a képből. Úgy lehet, a táj térképként érdektelen, személyessé, arccá kell lennie, hogy érdekelje a fotóst is, a nézőt is. A portré sosem csak a megfényírt személy hanem a fotós erős tudomása, olvasata arról, akit lefényképez. Tudomás az arcról, amelyről az ember nem tehet, és az arcról, amiért ki-ki felelős, ami nem születik, hanem lesz, hosszú, hosszú sz-szel. Az emberi arc olyan alakulat, mely csak az utolsó maszk alatt szűnik meg változni - soha kétszer ugyanabba a folyóba -, ezt rögzíteni a portrék időmetszeteivel, tárgylemezeivel nagy kihívás, évezredekkel idősebb a fotográfiánál. Mégis a fénykép tette és teszi fel legélesebben a kérdést pillanatról és változásról, arról, hogy mi állja az időt, illetve mi folyik el, horpad háttérré nyomtalanul. Ahogy a portré, úgy a tájfotózás szerencséje, hogy nem lehet egyetlen szóval, de még röviden és tömören sem leírni egy arcot, egy tájat. Ha nem így lenne, nem volna szükség a fotóra, ott állna a szó bepaszpartúzva, a tökéletes metafora tájról és arcról. Szerencsére a nyelv, a mindentudó nyelv mást tud, körbetapogatni, közelíteni, de egy szó nincs az arctájra. A pillanatnyira, mely magába gyűjt, befoglal számtalan más pillanatot, más jelentést, válogatott belegondolásainkat. Benne van vagy belelátjuk, azaz benne van, mert belelátjuk, s föltehetjük, azért látjuk bele, mert benne van. Kézbe kell tehát venni a gépet, arra való, meg a fény is arra való, a világ arctája, hogy lássa az ember. Hogy dolgozzon vele. Bartókot egyszer, a harmincas években megkérdezték egy zenedarabról, hogy tetszik-e neki. Nem tetszik, felelte, mert romantikus. „És úgy nem lehet?" Nem, rázta a fejét Bartók. „De akkor hogy lehet komponálni, tanár úr?" Sehogy mondta Bartók, de azért az ember dolgozik. Féner Tamás dolgozik.