Francois Villon Nagy Testamentuma [antikvár]

Részlet: Hiába tudjuk jól, hogy költői művet önmagából lehet csak felfogni és megérteni, hogy az, amit róla, vagy mellette, el lehet mondani, az mind kevesebb, mint amit a mű maga beszél sajátmagáról. De annyira kényszerítő volt mindig az az igény, amely a költőről, a koráról, a környezetéről, az előzményekről kíván információkat a mű 'megértéséhez', hogy felületes kuriózum-érdeklődésnek talán mégsem lehet tekinteni. Ugy látszik, a mű, hiába zárt egész, hiába kell, hogy egész mondanivalóját magában hordozza, még sem zárkózik el önnönmagába: amennyire kapcsolatot tart keletkezésénél fogva a költő, a kor, a környezet adottságaival, annyira tart kapcsolatot a továbbélésében és az olvasó felé forduló aspektusában is ezekkel a tényezőkkel. Ha a mű egyszerű megértéséhez nem is, globális befogadásához mindenképpen odatartozik mindaz, ami a mű körül állt keletkezése pillanatában. Olyan költőknél, akiknek kora és műveik életadó atmoszférája közel állnak hozzánk vagy mélyen gyökereznek nem csak ismereteinkben, hanem ösztönös tájékozódásunkban is, kevesebb a szükség a tudatos környezet-kiépítésre. Az ilyen költőkhöz a 'befogadás' alapját nem kell külön megteremteni, az már amúgyis jelen van. De olyan költő művénél, mint Villoné, amelynek puszta létére az első reakció - saját idejétől kezdve mindmáig - a megdöbbent meglepetés volt, a 'befogadás' alapjainak fölvázolása talán szükségesebb, mint másutt.