Gábor Áron [antikvár]

Részlet a tartalomból: "Tisztelt Közönség, Hölgyeim és Uraim, a könnyelműség, amivel e kiállítás megnyitására vállalkoztam, semmivel sem volna menthető, ha nem járna együtt a festő iránti barátsággal és - főként - a festészete iránti tetszéssel, sőt csodálattal. De hát mit is jelent ez az oly kevéssé értelmezhető és annyira szubjektív töltetű valami, a tetszés? „Az emberek nem tudják, miért költik hírét egy-egy műalkotásnak - írja Thomas Mann. - Meg sem közelítve az értelmükkel, százával fedezik föl rajta - mint hiszik - a kitűnőségeket, hogy valamiképpen igazolják ezt a roppant érdeklődést; de tetszésük oka voltaképpen mérlegelhetetlen dolog: szimpátia." Igen, biztos, hogy először a rokonszenv nyitotta rá a szemem Gábor Áron képeire. De jól tudjuk, hogy a rokonszenv csak a kezdete egy viszonynak, mint ahogy e megejtő színek és ringatózó vonalak is további állomásokat, izgalmas titkokat rejtenek. El tudnám képzelni, hogy ha Gábor Áron költő volna, szelíd és misztikus verseket ima. E képeket vallatva azonban nehezebb állást foglalnom. Ma a legderűsebb művészetre is ránehezedik a kor válsága, s e válság dzsungelében mindenkinek egyedül kell utat vágnia. A festő is, éppúgy, akár a zenész, a költő vagy a szobrász, egyszeri és megismételhetetlen akar lenni; ám ugyanakkor példaszerű is, hogy befogadják a múzeumok és a halhatatlanság. Mármost éppen e feszültség, a pillanat inspirációjának és a példaszerűségnek ez a gyötrelmes viszonya az, ami az én szememben a modem, pontosabban a mai művészetet teszi. Borzalmakkal teli korunkban, amikor minden hagyomány érvényét vesztette, és valamennyi régi érték megingott, mindent újra kell kezdenünk. Se irányadó stílus, se létező kultúra, sem világos célok, melyek az alkotásnak értelmet adnának: a művész kezét isten és ember egyaránt elengedte, és ő egyedül van papirosával, vásznával vagy kottafüzetével. Bevallom Önöknek, hogy e ragyogó színek és mozgalmas felületek előtt engem elsősorban a küzdelem nyűgöz le. A kifejezésért folyik a harc Gábor Áron képein, egy nyelvért, amely mindennek ellenére felmutatja azt, ami az emberből még megmaradt: mindenek előtt a színekhez, a formákhoz s főleg a fényhez való olthatatlan ragaszkodását, ahogyan Sziszyphosz élvezte a napfénytől átforrósodott köveket a tengerparton, mielőtt elnyelte volna az alvilág..."