Giorgio Vasari 1511-1574 [antikvár]

A 20. századi magyar történelem az évezredes államiság felszámolásának, az ezer év alatt fölhalmozott anyagi és kulturális javak elprédálásának sorozata volt. Előbb a vesztes I. világháború folyományaképpen darabolták fel az országot, majd a maradék egyharmadnyi államot 1918-1919-ben a forradalmak idegen eszméket valló vezetői rombolták le. Mire a következményeket kiheverte volna Magyarország, jött a II. világháború, azt pedig a szovjet csapatok védelme alatt regnáló sztálinista diktatúra kísérte. Bűnösnek kiáltották ki a magyar arisztokráciát, kifosztották a kastélyokat és palotákat, lefoglalták a jómódú polgárok javait. 1948-50 között megsemmisítették az egyházi vagyon jórészét, beleértve a kolostorok pótolhatatlan értékű könyvtárait, műkincseit. A pártállam központilag vezérelt kultúrpolitikája előírta a saját nevelésű, pártos művészet népszerűsítését, tiltotta a „feudális", a „klerikális", a „burzsoá" irányzatoknak és alkotásoknak a központba állítását. Az 1970-80- as évek óvatos értékmentő törekvéseit csak 1990 után követhette az igazi kárfeltárás. A szegedi múzeum büszkén vállalta kiváló elődeinek: Reizner, Tömörkény és Móra igazgatóknak az elveit - de a fent említettek miatt kialakult rendszer szabályait nem lehetett átlépni. Az intézmény dolgozói a körülményekhez képest konszolidált viszonyokat biztosítottak a felhalmozott műtárgyaknak. A régi magángyűjtőkről és hagyatékaikról nem esett szó a külvilág felé, de a szakemberek tudták, mely remekmű honnan, kitől származik. Az itt bemutatásra kerülő műalkotás, az Angyali üdvözlet is jól ismert volt a kollégák között, de a nagyközönség elé nem lehetett kitenni. Az is érthető volt, hogy nem esett szó a Zsótér családról és Enyedi Lukácsról sem. 1990 után láthattak csak neki, hogy az egyes műtárgyakat kiemeljék a sok egyéb - kevésbé értékes - darab közül, restaurálják, és eredetüket tisztázzák.