Győrffy László [antikvár]

Idegen testek és pokoli transzformációk Győrffy László festészetéről The dark side is always there, waiüngfor us to enter, ivaiting to enter us. Until next time, try to enjoy the daylight. Clive Barker Isolation, isolation, isolation. Ian Curtis Hogy egy ősi, makacs és szinte meghaladhatatlan dichotómiával éljek, Győrffy festményein a test és a lélek, a szellem és az anyag, az értelem és az érzelem poklai jelennek meg.1 Innen nézve stilárisan és intellektuálisan a Help me I am in Hell című grafika a kulcsmű. Irónia és a brutális horror itatja át a művész szuicid utazását, amelyben grafikus alteregója annyira kilátástalannak érzi az életet, hogy fejbe durrantja magát, majd kétségbeesve sikolt fel a pokol szörnyűségei láttán. A Help me I am in Hell stilárisan is paradigmatikus munka, a pop art és a kortárs képregény vizuális kultúrájától indul és goyai, boschi mélységek felé vezet. Győrffy grafikáin amúgy számos nagy művész árnya kísért, akik szerepelnek a festő „top ten" halállistáján (A lista) is: Hieronymus Bosch, Heinrich Füssli, Francisco Goya, Félicien Rops, Aubrey Beardsley, James Ensor, Yves Tanguy, Hans Bellmer, Salvador Dali és még sokan mások. A finom, szövevényes grafikai világba azonban rendszeresen belehasít az anatómia biológiai naturalizmusa és a popkultúra groteszk humora. Győrffy pokoljárása nem feltétlenül és nem egyértelműen a bűnről és bűnhődésről szól, a pokol teremtményei a művek többségén többé nem bukkannak fel, nem kapjuk meg a gonoszság és a kín olyan elementáris tablóit, mint a Chapman fivérek elképesztő installációján {Hell, 1998-2000), vagy éppen a Hellraiser (Clive Barker) alvilági szekvenciáiban. (Egy markáns kivétel a Most már tudod Valentin-napi militáris halálorgiája.) Mintha a festő nem akarna tobzódni a tünetek- ben, vagy esetleg nem akarna démonológiában versenyre kelni a nagy elődökkel, inkább befelé vezeti a tekintetet, az ember és a művész saját poklai felé. Ettől olyan érzése lesz a nézőnek, mintha a pokol nem is annyira a gonoszság, a testi szenvedés és a gyönyör, hanem inkább a káosz, az ambivalencia és a pszichózis szimbólumává válna. Az agy és az elme önmagába záruló bensőséges ellentmondásain akkor léphetünk túl, ha egy másik hagyományos oppozíciót - szubjektum-objektum - instrumentalizálunk. Konkrétan két igen divatos fogalomra gondolok, a testre és a tekintetre. De nem is annyira a foucault-i medical gazé (orvosi tekintet) értelmében, amely egy hatalmi diskurzusban működik igazán, ahol a tudományos elidegenítő effekt ahhoz szükséges, hogy a lélektelen személyeket könnyebben „kezelhessék". Inkább egyfajta spektakuláris, feltáró jellegű tekintetet azonosítanék a képeken, amely a test titkait és gyönyöreit akarja kiismerni.3 A Győrffyt szinte kényszeresen foglalkoztató anatómia így kikerül a biológiai-ontológiai dimenzióból, és átlép egyfajta pszichológiai-ismeretelméleti dimenzióba. Ezt a dimenzióváltást talán a kulturálisan terhelt Gennyrajz is alátámasztja, ahol a feltáruló belsőségek mélysége a felületes szépséggel szemben bomlik ki, mintegy aláaknázva, dekonstruálva azt. Egészen egyszerűen fogalmazva ugyanazok az izmok és inak építik fel a férfi szépségideál arcát, mint az őt szemlélő, és vele azonosulni vágyó rajongóét. És ráadásul - ideális esetben - a két arc ugyanúgy válik majd a bomlás virágainak martalékává. Az elmúlás, a rohadás, a bomlás képei és allegorikus alakjai, a legyek és a kukacok visszatérő vendégek Győrffy festményein és grafikáin. A Prodigia című festmény blaszfém szentháromságán a fotónaturalistán - idegen testként - megfestett gyönyörű csecsemő feje körül három légy jeleníti meg a prodigia kifejezés által is jelzett baljós előérzetet. Legyek lepik be a Sötétség fejedelmei is John Carpenternél, hogy Cronenberg kultikus biohorrorjáról, A légyről már ne is beszéljünk. Az Egy mocskos e-mailen a festő majdnem olyan eksztatikus hódolattal avatja főszereplővé a legyeket, ahogy Cronenberg tobzódik a léggyé