Hetvenes - nyolcvanas [antikvár]

Kerekes Gábor helyszínei és mindennapjai Kerekes Gábor több mint harminc éves munkásságának három rétege közül az elsőt tekinti át ez a kötet, a pályakezdéstől az 1980-as évek végéig. (A második a professzionális fotóriporteri munka, melyet ő élesen elkülönít a művészeti tevékenységtől, míg a harmadik egy gondolatilag elvontabb, gyakorlatilag nagyon is érzékeny, filozofikus, kvázi-tudományos képi világ kiépítése, mely a mai napig is tart.) A keletkezés dátuma azért is fontos, mert akkor még szokatlan volt az a Kerekes-féle vizuális nyelvezet, amelyet ma sok fiatal természetes közkincsnek tekint. Az itt összegyíjjtött mintegy negyven fényképet (az életműve két évtizedét) a szerző hűvös logikával két részre bontja a tér és az idő tengelye mentén, pontosabban két metaforát alkalmazva. Az egyik a „hely", a másik a „mindennapok". Ha valaki a teret helyszínként értelmezi, mint Kerekes - kihalt terekként, egy-egy komor épülettel -, elvárhatnánk, hogy az időtényezőt valami életteli, mozgó, dinamikus erővel jelenítse meg. De nem így történt. A helyzet minden, csak nem mozgalmas. A képek nem örökítenek meg szinte semmit, a mindennapok unalmasak és egyformák, az emberek csak vannak, ha egyáltalán. A Kerekes által megragadott helyzetekben mintha még az idő is megállt volna, de nem úgy, ahogy az elcsépelt metafora nyomán megpróbáljuk elképzelni - megfagy az idő: kimerevedik a mozdulat -, hanem úgy, hogy ami eddig is csak állt, most kezd elmosódni, vagyis elindulni az enyészet felé. Mintha a fényképész a látványt nem megmenteni akarná az örökkévalóság számára, hanem elindítani a lassú elmúlás, az enyészet felé. De tekintsük az elmondottakat akár egy külső szemlélő spekulációinak, maga a fekete-fehér látvány önmagában is tartalmaz annyi különlegességet, hogy Kerekest már az 1970-es évek elején a magyar fotográfia úttörőjének kell tekintenünk. Ilyen különlegesség az élesség és a homályosság közti fokozatok, meg a feketedés! értékek elmélyült és bonyolult alkalmazása. Van ugyan néhány kép, éles kontúrú, komor épülettömbbel vagy vastraverzekkel, ahol a perspektivikus rövidülés koromfekete ékként hasít a kép terébe, de ezek is egy halott „stalker"-világ kulisszáiként értelmezhetők. A többi azonban elmosódott, álomszerű látomás, melyen a fényképezőgép lencséje, az expozíciós idő, a nyersanyag érzékenysége, esetleg egy parányi bemozdulás összjátéka járul hozzá a tereptárgyakat belepő por vagy hó hatásához.