Időlovag (1987-1988) [antikvár]

Ajándékozási sorokkal!
Készült a Magyar Nemzeti Galéria által 1992. március 14 - május 4. között rendezett "Egy költő - száz művész" c. kiállítás alkalmából. Előszó részlet: Vegyük e rövid (négy-hét soros) versek füzérének akármelyikét, és ne arra figyeljünk még, hogyan is van ez a titokzatos költői szerkezet (egytől százig) felépítve: mindegyiknél önmagában is teljes, távolban elvesző hangzatot fogunk találni, vagy - más hasonlattal élve - felvillanó gondolatot, mely poétikus persze, vagyis egyúttal érzemény, és jellegéből következően, tüstént vallomás, panasz, elrebbenő lét-sóhaj, kétség, bizonytalanság, áhitat. Valaminek a megnevezése történik ilyenkor, és az egyszerű szavak tisztességére van bízva, hogy ami a lélek látszólagos nyugalmának vagy inkább szkepszisének fortyogó mélyéből felbukkanik, máshoz is eljusson. Franco Cajani, ez az önmaga feltárulkozásának állandó kényszerében élő csupaérzékenység, aki minden alkalommal megküzd zárt (vagy inkább bezárkózásra hajlamos) karakterével, titkai közé vezeti az olvasót, kezet nyújt és társat keres ehhez az úthoz, mert - mint minden költőnek - küldetés-tudata van. A maga (jobbára esténként papírra vetett) világ-reflexióival nemcsak saját magát akarja meghatározni az univerzumban; de (mint emberi lényeg) a véle társulóknak is át akar adni valamit fájdalmaiból és gyönyörűségeiből, hogy e földi életkörök tapasztalataival gazdagítsa őket. "A vers akár a festmény" - olvashatjuk a 92-es szám alatt - "a többértelműség terhével ékes" és esetünkben ez a különféle jelentés (significati diversi) esztétikából ismert 'polisensus' és tulajdonképpen, tehát tele van személyes értelmezhetőségi rétegekkel, ki-ki a maga olvasata szerint találhat benne viszonyítási pontokat. És bár e kifejezésmód értelmének kritikája is rögtön felmerül ugyan, "szólni vagy szót se szólni", akár a "szeretni nem szeretni" dilemmájában, az a feladatunk marad csakazértis, hogy a "lebegtetni az érzést" parancsa érvényben maradjon mindezen kételyek ellenére, valamint "elűzni a fölös szót", a poétizmus öntetszelgését, hogy ráhagyatkozhassunk az ősi mágiára: "szép és igaz szavakkal/vakok szemét újból a fényre tárni". Tekinthetjük ezt a hagyományos ars poetica-k megindító századvégi újra jelentkezésének is.