Így lásson, aki látni akar [antikvár]

Előszó 1930. február 3-án születtem a Székesfehérvár melletti Zámolyon. Egy fogcsikorgásos, kemény tél és hasonlóan zord gazdasági válság közepébe. Szüleim szegényparasztok voltak és protestánsok. Gazdaságilag megnyomorítottak, hitükben s meggyőződésükben azonban nyakasak. Tizenkét éves koromig boldog kis barbár voltam. Szabadon növő, természeti lény. A világról jobbára csak paraszti képzeteim voltak. A nyarat például még ma sem todom elképzelni szalmapattogás nélkül, poros akácfák és bóbiskoló tyúkok nélkül. Megesett velem később is - épp a Mexikói-öböl partján állva -, hogy a magasba csapó tengerhabokban seregélycsordát hallottam vison-gani. Felnőtté a második világháború avatott, szinte egyik napról a másikra. Felnőtté? Hadd mondjam inkább keserű szájjal, hogy „modernné", hogy „egyetemessé". Az ökrök harmorűkázó bordája mellől egyenesen a sztálinorgonák közelébe jutottam. Az idiUből a katasztrófák örvényébe. A falum 1944 decemberétől 1945 kora tavaszáig tizenhétszer cserélt gazdát. A front elvonulása után két hétig embereket és három hétig elhullott állatokat temettünk. Utána pedig lövészárkokat és föld alatti bunkereket egész évben. Legutoljára a boszniai háború idézte föl nekem a testközeli emlékeket. Első írásaimat a megdöbbenés és a fölháborodás szülte. Ahogy visszaemlékszem rájuk, több volt bennük az erkölcsi, mint az esztétikai érték. Időnként még ma is e kettőnek a fojtott küzdelme figyelhető meg verseimben s prózába ojtott, lírai szövegeimben.