Imantra [antikvár]

Mózsi Ferenc költészetének alanya, tárgya és verseinek történési színhelye a világrendi szerepkörrel felruházott nyelvkultúra és annak előkelő játékszabályai. Mózsi számára nemcsak a nyelv, hanem az íródó, vagy az íródott "szöveg" is önálló entitást képez, melynek fizikai stb. tulajdonságai könnyen kitapinthatóak, s a (vers)írás folyamatában a nyelvi szerkezet feltárja titkait. Mózsi a forma véletleneit és az értelmi, sőt irodalmi asszociációkat is szabadon variálja. Enne a folyamatnak a dokumentuma a vers, amely tükör és jel. Tükör, mert a százezer lehetséges vers közül egyetlen egy lesz látható: az egymást kiegészítő és megszüntető paraméterek misztikus, vagy tudományosabban fogalmazva, randomizált végösszege. Jel, mert az egészet jelzi, azt a nagyobbegységet, ahova tartozik. A vers ezáltal inkább arra utal, hogy ilyenek az én verseim és nem arra, hogy ezek az én verseim. A megíratlan versek létjogosultságot nyernek. A jelen kötet a Tízparancsolat és a Mantrák nyelvi szerkezeteinek a helyzeti energiáját szabadítja fel, azzal a feltehető szánékkal, hogy a költő és a költemény megméressék azok tükrében. Tehetünk-e bármit is magunk feltárása érdekében, ha "lélek nélkül hat napon át rohammunkában..."? A Tízparancsolatra és a Mantrákra épülő versciklus nem csak kiváló irodalmi ötlet. A Tízparancsolat és a Mantrák az ember meghatározásánál fogva a létlehetőségek tényleges és kizárólagos pólusait jelzik. Ami a Tízparancsolaton is és a Mantrákon is kívül esik az a nihil. A költő által ilyen magasra emelt mérce önmagában, legalábbis elméleti síkon teljesen helytálló és határozott. Az ellentmondás, amely a megméretéssel kapcsolatosan felmerül, ugyanaz mint a modern fizikában: nem csak tárgyai, de alanyai is vagyunk a vizsgálatnak. Eszközeink önmagukra jeleznek és benne vagyunk a folyamatban. Az eredmény? A vers, nem határozat, hanem nyugta arról, hogy itt jártunk, önmagunk megismerésének szándéka, illetve parancs. A költő csak abban bizonyos, hogy a transzcendencia tudata, vagy szerényebben a többet akarás kapacitása megvan bennünk, de a végső megismerés lehetőségének hiányában a teljességre utaló megvillanásokat: jeleket és tükröt tár elénk.