Káprázatok [antikvár]

Előszó A novellához fűződő kapcsolatom egészen a távoli múltba nyúlik vissza. Ügyetlen, dagi, nehezen beilleszkedő fiú voltam, aki semmiféle sporthoz nem érzett affinitást, és mint az efféle gyerekek általában, vonzalmat éreztem az olvasás és írás iránt. Különösen Edgar Allan Poe, O. Henry, Arthur Conan Doyle és Ray Bradbury műveit szeret- tem, hogy az elmúlt ötven év legnagyobb meghökkentő történeteinek tárházát, a Twilight Zone-t ne is említsem. (Nem hinném, hogy volna olyan rajongója a sorozatnak, aki azt állítaná, hogy nem futkosott a hideg a hátán, amikor A szolgáló című híres elbeszélést olvasta.) Amikor általános iskolás koromban fogalmazásórán valamilyen feladatot kaptunk, mindannyiszor megpróbáltam elbeszélést írni. Csakhogy nem detektív- vagy sci-fi történeteket vetettem papírra, hanem ifjonti arroganciámtól vezérelve saját elbeszélő alműfajt hoztam létre. Olyan történeteket írtam, amelyek általában esetlen, dagi, nehezen beilleszkedő fiúkról szóltak, akik pomponlányokat és csinos vezérszurkolókat mentettek meg a rájuk leselkedő veszélytől, meglehetősen látványos, ugyanakkor erősen valószínűtlen produkciók közepette, mint például a hőseim merész hegymászó vállalkozásai. (Elég gáz volt, hogy a történetek Chicago környékén játszódtak, ahol én is laktam, és ahol persze egy fia hegy sem akadt.) Gondolhatják, mennyire bosszankodtak a tanáraim, akik hosszú órákat töltöttek azzal, hogy bevezessenek bennünket az irodalom nagyjainak pantheonjába, hogy azután őket állítsák elénk példaképül. („Kicsit több igyekezetet, Jeffery" - az 1960-as években így mondták azt, amit ma úgy fejeznek ki: „Használd már az eszedet, te tökfej!") Szerencsére kellően helyre tettek, és mivel író szerettem volna lenni,