Karcolatok és monodrámák [antikvár]

EGY TINILÁNY TŰNŐDÉSEI Elnézem, ahogy kissé unalmasan esik ez a vacak eső. Egy-egy eltévedt csepp koppan az ablaküvegen. Az utcán tócsák gyűlnek, az ég pedig továbbra is sötét. Az ember még azt találná hinni, hogy sohasem áll el ez az eső. Dög unalom, ahogy szemerkél, majd zuhog. Időnként elcsendesedik. Eh, már éppen, hogy elindultam volna hazulról, amikor megint rázendített. Megviselten, kedvetlenül, újra elvetem magam a heverőn. Álmosan harangozok a lábaimmal. Ráment a vasárnapom erre az esőre. Csak a súlyos diófa szekrény roppanása zavarja meg a szoba délutáni csendjét. Itt vagyok, egyedül, szemben a múltammal, jelenemmel, jövőmmel. Eddigi életemről mélázom. Elégedetlenül állapítom meg, hogy most is mindent rosszul csinálok. Ami pedig az eddigi életemet illeti! Csupa kudarc az egész. Tizenhat éves koromban most már biztosan állíthatom. A legszebb éveink, azt mondják. S mindenki boldog szeretne lenni, én is, de mindig csalódnom kell. Mindenben és mindenkiben. Valamiért borzongás futott át rajtam, de most már jobban érzem magam. Tovább elemezgetem az életem. Mindazok a személyek, akik boldognak látszanak, szégyentelen, álnok emberek. Kőszívűek, amilyen én nem vagyok. Engem megvetnek leplezetlen jóságom miatt. A leglehetetlenebb dolgokat érzékelem az emberek többségével kapcsolatban, és nem hiszek nekik. Másokat viszont, ha nincs is okom rá, szívélyesnek találok, de igazában álszenteskedés ez is. Komoly emberekben ellenséget látok. Felkelek. Nagyot nyújtózkodom. Lesimítom a blúzom. A farmerem viszont csakugyan túlságosan kifakult már. Ujjammal a jobb szemem sarkát érintem, míg a tükörbe nézek.