Károlyi András [antikvár]

Részlet a füzetből: "Az-e, aki előtt fehér asztalnál, poharazás közben, lassacskán föltárul az ő melegforrásként buzgó lénye?... Az-e, aki orgonálni hallja őt, s míg a fekete-fehér billentyűkön táncoló ujjait nézi, meglepetten tapasztalja, mennyi illendően leplezett szenvedély szabadul föl s csapkod körülötte a színe vonzó műterem-lakásban? ... Vagy az, aki jobban körülnéz ott, s döbbenten látja, hogy a falakon s a munkaasztalon, a vásznakon és kartonokon egy egészen más atmosztférájú világ elevenedik meg? A festmények sejtelmes színei, a grafikák különös figurái, tájak és emberek kísérteties megidézése - mindez arról beszél, hogy aki e melegségre és belső gazdaságra valló helyen él, az velejéig hamleti alkat... Elmondhatja magáról Károlyi András is: "Ó, boldog Isten! egy csigahéjban ellaknám s végtelen birodalom királynak vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim." Igen, úgy érzem, meghökkentő szakadék tátong a művész külső és belső világa közt. Az emberből és környezetéből az élet hódító sugárzása süt; a művekből a magára maradt, tanácstalan világegyetem szomorúsága árad. S mindkét lelki tartalom revelációját lefegyverzően őszintének érzem. Úgy látszik, sok kikezdhetetlen és elapaszthatatlan életerő kell ahhoz, hogy valaki "pokolra szállva" tanulja meg ama bizonyos "dudát fújni" - vagyis a tollat, ecsetet kezelni... Mert nem csak leszállni kell a mélységbe, föl is kell bukkanni onnan, sértetlen lélekkel és alkotó szenvedéllyel! Engedelmet e szakszerűtlen kommentárért, egy gazdag kiállítás képei mellett! Író szólt, nem képíró: Mészöly Dezső"