Képek és pixelek [antikvár]

HOSSZÚ PARADIGMAVÁLTÁS A KÉPTŐL - A FOTÓN ÁT - AZ ÚJ KÉPIG Már úgy tűnt, hogy festészet és fotó 19. századbeli valós párhuzamának, vélt konkurenciájának kérdéskörei többé nem aktuálisak. A milliók által naponta gyakorolt digitális képalkotás/képfeldolgozás most mégis előhívja a festészet, a grafika és a fotográfia hagyományainak újragondolását. Ilyen léptékű látásmódváltozás nem sok akadt a civilizáció történetében: a centrális perspektíva és a kopernikuszi fordulat, a sokszorosító grafika térhódítása, majd a fotográfia felfedezése hasonlíthatók ehhez. Ha több milliárd ember aktív művelője a digitalizált fotózásnak, akkor bizonnyal valami drámai átalakulás zajlik. Mióta? Úgy gondolom, hogy zéró pontunk az avantgárd, illetve - tanulmányaim alapján - generációm számára megélt közelségben a neoavantgárd lehet. Hosszú paradigmaváltást érzékelhetünk. Amikor az idei nemzeti szalon felcímeként a „fotó - és azon túl" bővítés szóba került, egyszerre előbukkantak új és még inkább régi. a tradíciókban kulcsszerepet kapott gondolatmenetek is. Talán azért is. mert hátranézni még képesek vagyunk, de a technológiai innováció felgyorsulásából a kulturális emlékezet további hordozójának, azaz a jövőnknek ma még elképzelhetetlen változása következik. A képhasználók és -fogyasztók egymást követő generációi ezt már a jelenben is nehezen kezelik. Már nem elegendőek az ábécé záró betűi - X, Y, Z -, hogy jelezzék akár egy emberöltő generációs készségeinek különbözőségeit A folyamat már a nemzedékváltásoknál is gyorsabb tempóban rohan előre. Hogy mi generálja a változásokat? A társadalom átalakulása és a technológia fejlődése, hozzá az új anyagok és az új látásmódok együtt hatnak. A fotográfia klasszikus művelete az expozícióval latens képet hozott létre, amit vegyszerek hatására egy negatív latens képpé, majd újra pozitív képpé alakít a fotós. A processzus hasonlít az alkímiai fő műveletek mítoszához: a nígredo (feketítés), az albedo (fehérítés) és a rubedo (vörösítés) folyamatához. Vagyis az analóg fotográfia művelője még személyes kapcsolatot tarthatott a mágikus teremtéssel. Ennek elveszítése tragikus vesztességgé lehet. C. G. Jung elmélete1 szerint mindaz, amit a felvilágosult nyugati kultúra irracionális fizikai folyamatnak minősített, valójában egy mentális transzmutáció analógiája: ezzelJung - az utolsó előtti pillanatban - rehabilitálta az alkímiát. Mi következhet most? Masznyik Iván - később Máriási Iván néven alkotó - tudós-fes-tő egyetemi éveim alatt tanárként, mesterként kötelességének érezte diákjait bevezetni a változások közepébe. Segítségével a 60-as, 70-es évek fordulóján jelen időben élhettük meg a probléma születését; hálásan idézem most gondolatait és utalok