Kortárs Magyar Galéria 2007 [antikvár]

ELŐSZÓ A Kortárs Magyar Galéria 1995 óta rendszeresen bemutatja gyűjteményét Dunaszerdahelyen, s lehetőségeihez mérten másutt, ahol mai magyar művészet iránt érdeklődő közönséget remél. A gyűjtemény fejlesztése során a galéria működtetői és fenntartói köre a műtárgyanyag hozzáférhetőségét az érdeklődők számára három katalógus kiadásával is biztosították. Az utolsó megjelenése óta eltelt ma jó egy évtized alatt azonban nagyszámú műalkotás került a galéria birtokába. A kiállítások száma és témaköre is örvendetesen gyarapodott. Szükségessé vált, hogy gyűjtemény sorsa és állaga iránt érdeklődő közönségünk továbbra is megfelelő tájékoztatásban részesüljön. Fölsoroljuk továbbá a Kortárs Magyar Galéria kiállítási rendezvényeit a működés kezdetétől ugyancsak a 2007-es évig. Ezen a helyen csak a legfontosabb eseményt emeljük ki: 2005. október 25-én nyílt meg az első tárlat a Kortárs Magyar Galéria új helyén, a dunaszerdahelyi Vermes Villában. Ez a kulturált, patinás polgári épület méltó környezetet, kitűnő kiállítási feltételeket jelent, amely komolyan emeli a gyűjtemény és a galéria tekintélyét mind szakmai körökben, mind magában a városban. Az első két gyűjtési körben a galéria szervezői csak a Szlovákiában és Magyarországon élő magyar alkotók köréből gyűjtöttek. A harmadik körben kerültek látókörbe a környező országokban élő magyar művészek. Ekkor merült föl az a kérdés, hogy ki is a magyar alkotóművész? Erre a harmadik gyűjtőkörben (és talán az akkori katalógus-előszóban is) megnyugtató válasz született. Ám az elmúlt évtizedben sem került sokkal közelebb egymáshoz az elszakadt nemzetrészek (képző- és ipar)művészeti élete. Az első világháborút követően nemcsak az ország és a nemzet szakadt szét, de azzal együtt kulturális élete is. A határok lezárulta után évtizedekig nem volt szerves érintkezés a nemzetrészek között ezen a területen sem. Azután az irodalomban indult meg először, hiszen a könyvek és folyóiratok viszonylag könnyebben átjuthattak a határon, még a második világháborút követő diktatúra teljes bezárkózása idején is. A festmények, szobrok azonban nem. A művészek maguk igyekeztek, magánúton, vagy néha kivételesen ösztöndíjjal, vagy a művészeti szövetségek delegációival eljutni a szomszédos országokba, illetve onnan az anyaországba. A közönség azonban nem láthatta a kisebbségbe került magyar művészek munkáit. Még információt sem kaphatott róla, legfeljebb ha odautazott (amikor már lehetett), és vette a fáradságot, hogy fölkeressen műtermeket, művészeket, galériákat. A magyar műtörténetírás abban az időben nemlétezőnek tekintette a határokon túli magyar képzőművészetet. Az első nagy akadémiai művészettörténeti összefoglalás 20. századi fejezetében a felvidéki, vajdasági, erdélyi festőkről egyetlen szó sincsen. A második nagy magyar művészettörténeti összefoglalás, A művészet története Magyarországon (Bp. 1983) egyszerűen negligálja a témát, már a címében jelezve, s következetesen megtartva, hogy 191 8 után csak a mai területről szól. Egy tudós műtörténész 1998-ban nyilatkozta a kisebbségben élő magyar alkotókról (abban az évben egyébként, amikor megalakult a Magyarországi Német Képzőművészek Társasága): „A magam részéről mindig bizonyos kétellyel néztem a határon túli magyar képzőművészet kérdését, s ma sem vagyok bizonyos abban, hogy érzelmi szempontokon túl, van-e igazán értelme. Egy hazai sváb származású művészt soha nem tudnék német művésznek, munkásságát a német művészet részének tekinteni. így kétségesnek érzem, mondjuk a Vajdaságban élő magyar anyanyelvű festő művészetének ide-tartozását is. Természetesen más a helyzet a nyelvhez közvetlenül kapcsolódó irodalommal." Miért természetesen? Ezért van az, hogy sajnálatos módon hazai közönségünk (és szakembereink) sokkal kevésbé ismerik a jelenlegi országterületen kívül élő magyar képzőművészek és iparművészek munkáit, tevékenységét, mint az írókét, költőkét. A könyvek, folyóiratok mindig átjutottak a határokon, időnként több-kevesebb rendszerességgel, intézményesen is; de még a leggorombább elnyomás ide-