Kovács Margit gyűjtemény [antikvár]

Rövid kis köszöntés e pár sor: köszöntöm az érkezőt, a szép régi ház kapuján belépőt, a munkámmal ismerkedőt, a katalógus lapjait forgatót - és köszöntöm a távozót, a kapun kilépőt. Remélem megőriz valami visszhangot, emberi kapcsolatot találkozásunkból. E két kapunyitás közötti időt most arra használom, hogy az agyargól és kettőnk kapcsolatáról meséljek. Az agyag mindennapi kenyerem, örömöm, bánatom. Már az első érintésekor életem elemévé vált. És azóta ez az elem belekerült vérem áramába, hol az öröm hullámhegyeire, hol az ijedt reménytelenség hullámvölgyeibe sodor, emel, buktat. Azt kívánom, hogy ez a hullámverés utolsó lélegzetvételemig elkísérjen. Mert csodálatos ez az ősi mesterség. Az élet hajnalán vette kezébe az ember az agyagot. És amikor az első fazekas elkészítette az első hasznos edényt - játszott is, örült is bizonyára: belevésett hát valami szép haszontalant. És azóta kézről kézre adja ezt a szép játékot. És már nemcsak edényt - figurát, domborművet is készít. Gyúrja, korongolja az agyagot. Keveri durvára, égeti szabadtűzben, égeti elektromos kemencében fémkeménységűre. Élvezi kísérleteit: az anyag nyers szépségét vagy a színek, fények káprázatát. Ahány alkotó, annyi változat. Mindenki beleleheli a lelkét, jókedvét, örömét, bánatát. És milyen csodálatos: a fazekas már rég nincs sehol, de jókedve, humora, pajzánsága, öröme, gyásza ott duruzsol továbbra is cserepeiben és mesél az utána jövőknek. Köszöntöm az agyagot és a belőle születő szép mesterséget.