Köves Éva [antikvár]

ELŐSZÓ Kevés családi esemény volt, amely nagyobb izgalmat, majd még nagyobb örömet váltott ki szüleiből, mint 1979-ben Éva felvétele a Képzőművészeti Szakközépiskolába. Igen, a „kisképzőbe", még nem a főiskolára, arra öt évvel később került sor. Amikor a Török Pál utcában elolvastam a felvettek névsorát, talán még meg is könnyeztem, amire azóta sem volt példa. Éva ugyanis csak és kizárólag festő akart lenni, erre készült óvodában, iskolában, a Postások Benczúr utcai képzőművészeti szakkörében, csak ez érdekelte igazán, semmilyen hajlandóságot nem mutatott arra, hogy más pályára menjen. Fogalmunk sem volt, hogyan tovább, ha mégsem sikerül. De sikerült. A felvétellel megnyílt előtte az út, amelyről mi szülők is tudtuk, hogy rögös, de nem tudtuk, hogy menynyire. Éva először csak a matekot látta akadálynak, amiből egy, mondjuk így, könnyített kurzust ott is el kellett végezni, aztán a főiskolai felvételije is csak másodszorra sikerült, de a főiskola után jött a Derkovits ösztöndíj, s máris ott volt az igazi pályán az igazi lehetőségekkel és igazi nehézségekkel. Az első itthoni és külföldi kiállítások és a sikeres Velencei Biennálé után úgy gondolta, hogy optimistán nézhet a jövőbe. Addigi teljesítménye, tehetsége, szorgalma feljogosította a derűlátásra. Megteremtette már művészi identitását, saját szemével nézte és látta a világot, s megtalálta azt a csak rá jellemző festői stílust és festésmódot, amelyet akkor is gyakorolni fog, amikor már rég nem „fiatal" festőként tartják számon. Tudta, hogy mit akar. De szakmai sikerei dacára családja megélhetéséért, gyerekei tanulásáért, alkotóművészi pályája alapfeltételeinek megtartásáért azóta is napról-napra meg kell küzdenie, csakúgy, mint huszonéves korában. Amíg bírta, tette ezt szabadfoglalkozású művészként, igyekezett kiiktatni az életéből mindent, ami elvett volna a festésre szánt