Láz-ul-ások [antikvár]

Horváth Márton Láz-ul-ások kiállítására (előszó helyett) Horváth Márton üvegei nagyon egyszerűen is jellemezhetők. Szeretetre méltóak és szépek, a szó klasszikus értelmében. Örömtárgyak, amelyeket leginkább ajándékozunk, vagy ajándékba kapunk. Olyan tárgyak, amelyekhez ragaszkodunk, mert érezzük, hogy kincshez jutottunk a maguk jelen- és jövőbeli misztikumával. Könnyed eleganciájuk mellett azonban szimbolikus gondolati tartalmuk, esztétikai kérdésfeltevéseik az anyagot, a formát, a színt, a fényt, a struktúrát olyan helyzetbe hozzák, amely elbeszélő tanulságokat hordozó költeményekké alakítja tárgyait. Mindig az érzelem az elsődleges, de kifelé a műfaj vizuális filozófiájának és logikájának alappilléreire épülnek, amelyek önmagukat megsokszorozó, végtelenségig táguló szellemi kapaszkodók is lehetnek. Sugárzó energiájú üvegek ezek, az óvatos, simogató szemeket és kezeket szeretik, cserébe a szívünkig érnek, megtöltik azt melegséggel, szeretettel, álmokkal és reménységgel. Egyéniség és különböző jellem, körbeforgó, fény felé nyíló virágkehely valamennyi, de mégis az ellentétek játéka szerint, szomjat oltó hűs forrás ugyanúgy lehet, mint emésztő-szerelmes tüzeket rejtő mélység. Nagy László szavaira asszociálva kívülről szivárvány-szemöldökűnek, napvilág lányának, láng-ölűnek és minden időben ismerősnek szánta mindegyiket. Hogy az lett, vagy valami egészen más, ennek eldöntését Horváth Márton ránk bízza, de mindig hozzáteszi: „Gyönyörűim, tanítsátok meg az embereket szeretni." Sajátos, megszentelt világba hív minket Horváth Márton. Ez a világ meg van szentelve kegyelettel, kegyelemmel, örömmel, bánattal, szerelemmel és csalódással. A tragédiák percei éppúgy részei, mint a szellem szabadsága, játékossága és határtalansága. Szavakban elmondhatatlan vizuális ellentétpárok egymást gerjesztő sűrítménye minden tárgy. A felületi struktúrákban a vad viharok zöldesszürkébe oldódó mélykékjeit keveri a remény hajnalbíborával. Olvadó hópárnák szélein villantja meg a víz, a jég szivárványt rejtő könnycseppjeit. Kagylók halnak meg, hogy láthassuk gyöngyházfényűket, szentjánosbogarak építenek fényfészkeket lila akácon, és adják lelküket egy szóra, az üvegnek. A jelszó számunkra titok, megfejthetetlen és elérhetetlen rejtelem, de sejtjük mindannyian, hogy van egy hely a horizonton túl, ahol a jelszó fel van írva az égre, minden kőbe bele van vésve, jár a mezőkön a széllel, benne van a madarak röptében, a lányok hajában. Horváth Márton talán járt már ott. Talán tud valamit, de csak mosolyog, és újabb és újabb virágkelyheket készít. Úgy tesz, mint aki találgat, mint aki néha varázsszavakra lel, majdnem jelszóra. „Fakó napsütés, zöld mélytitok, vágyfehér, álomidő, zuhatagbánat, napba néz-tél, láz-ul-ások." Mágikus szavak, talán jelszavak, a képzelet játékai, a lélek töredékei, melyek a harmónia, a szépség, a vizuális képzelet tapintható tárgyiasult megjelenítésének lehetőségét is magukba rejtik, kitárulkozó verseiben foglalva. Horváth Márton jelzőket gyűjt a természetről, az emberről, a szerelemről, a vágyairól, az álmairól, a reményeiről, a szellem rezdüléseiről, élete gazdagságával telíti, tűzbe-vízbe mártja, szép cseppformává gömbölyíti, tenyerébe rejti, tetejét felmetszi, gyengéd mozdulatokkal alakítgatja, majd meghinti a varázslók csillagporával és elereszti. -Vidd magaddal az életemet! - szól utánuk.