Magyar festészet a XIX. században [antikvár]

A magyar képzőművészetek történetében a múlt század festészetét méltán tartják a megbecsült hagyományok kifogyhatatlan kincsestárának, a megrendítő és példamutató remekművek fényes galériájának, mely kiváló tehetségeket és hősi tanulságokat idéz. A nemzeti művészet kialakulásának, klasszikus mestereink működésének kora ez, amikor végre saját hangján és egyetemes érvénnyel nyilatkozott meg népünk is a festészet eszközeivel, s amikor a magyar művészek maradandó minőségű alkotásaikkal számottevő rangot szereztek hazánknak az emberiség végtelenül gazdag kulturális együttesében. S bár legszerencsésebb mestereink pályája sem volt problémamentes, a bonyolult, vállalkozó kedvű korszak sok-sok önellentmondása, rögtönzése, vargabetűje megakadályozta egy-egy életmű egységének, folyamatosságának a kibontakozását, egészében véve mégis a remekművek hosszú sora emlékeztet a múlt századi magyar festészet gazdagságára. Mintegy százötven esztendeje kezdett nemzeti művelődésünk ügye napirendre kerülni. A kapitalizmus győzelme a nyugati országokban - következményeit illetően - nem állt meg a vonatkozó államok határainál, az eredeti tőkefelhalmozás különböző intenzitással Európában szinte mindenütt megindult, hazánkban a török megszállás miatt egyenetlenül, majd a törökök kiűzése után az osztrák gyarmatosítás érdekeinek megfelelően korlátozott mértékben és ütemben. Persze, a történeti és politikai hátrányok nem tették időszerűtlenné a nemzetté-egyesülés és függetlenülés szükségességét, sőt a francia polgári forradalom eszmevilága és befolyása a tennivalókat igen hamar tisztázta is. Hogy a tudati felismerés mit tehet anyagi alapjának megszilárdítására, azt a XIX. század elejének, első felének magyar viszonyai sokrétűen bizonyítják. Az írók, költők, gondolkodók, művészek közvéleményt teremtettek a nemzeti lét követelményeinek felállítására, gazdasági intézkedések és jogi formulák érvénybeléptetésére. Az irodalmárok és közéleti férfiak már a század első éveitől szívesen buzgólkodtak a festők és szobrászok támogatásán. A közvélemény szinte egységesen a nemzeti függetlenségért hevült, a politikai józanság - a magyar jakobinusok összeesküvésének véres megtorlása után - a Habsburg-abszolutizmus frontális támadása helyett a kulturális fölemelkedés, a gazdasági önállóság útjaira igyekezett terelni a hazafias lelkesedést. Az 1811-es devalváció után még a főnemesek is rátértek erre az útra; a francia forradalom riasztó figyelmeztetése két évtized után már tompábban visszhangzott emlékezetükben, viszont a napóleoni háborúk idején élvezett gabonakonjunktúra elmúlt, az osztrák uralkodó osztály is fölmondta az érdekközösséget. A legelőkelőbbek is elvesztették hidegvérüket, amikor készpénzük értéke ötödére csökkent, s hamarosan átlátták, hogy az ilyen kellemetlen meglepetések ellen a feltámadt nemzeti érzés erejével lehet legjobban védekezni.