Magyar Horatius/Horatius Noster [antikvár]

Részlet a kötetből: „Horatius noster" NYUGATEURÓPA szellemi emberét abban a korban, amelyben a költészetnek megnyílni kezd, három latin költő ragadja meg hatásával: Vergilius, mint ,imádság és költészet' - vagyis az, amit e kettőben a misztikus lélek azonosnak érez -; Catullus, mint szenvedély és költészet; Horatius, mint életbölcseség és... tegyük-e hozzá, hogy költészet? Annyira megszoktuk már a romantika kora óta a költőt belső oldaláról, az érzelmek hullámzása felől nézni, hogy Horatius líráját Catullusé mellett nem is merjük egészen költészetnek érezni. Iskolamesterei maguk szoktatták rá a nem-latin Európa szellemi emberét mindenütt, Angliában éppen úgy, mint nálunk, erre a különösségre. Mintha a catullusi tűz, szabadszájúság, tiszteletlenség Caesarrfal szemben egy kiszáradt iskolás lelkületnek éppen azért volna legfőbb lírai ideálja, mert elérhetetlen a számára! S mintha ugyanez az erőtlen középszerűség találna megnyugvást Horatiusban, az ,arany középszer' költőjében. Mintha önmagát állítaná oda ideálnak, amikor Horatiusról eltanítgatja, hogy ez az a költő, akinek csak a fiatalság és szegénység adott szájára vakmerő szavakat, különben a tanult művészet embere ő, és Caesar nagy tisztelője... Nálunk magyaroknál ez az utolsó dicséret azután teljesen ellenkező értelművé fordult. Mi negyvennyolcasokká lettünk Horatiusszal szemben. Nagyszerű alkalom volt ő: megvetni azt, aki - erre a pontra tapadtak rá legtöbbnyire a megvető tekintetek - Maecenas- és Caesar-tiszteletével érvényesült, megvetni az osztályteremben, elméletileg, irodalomtörténetileg. Nem mondta-e Horatius maga, hogy költeményein fogják a gyermekeket az elemekre oktatni? Azt nem sejtette, hogy egy magyar történetfelfogás elemeire is, - egy olyan történetfelfogáséra, amely a puszta oktatásban kimerült.