Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza I. [antikvár]

WESZPRÉMI ISTVÁN (1723—1799)A török hódoltság megszűnésekor alig másfélmilliónyi magyar figyelhette a százötven éves éjszaka hanyatló félholdját, hidegen halványuló csillagait. A lelkek dermedtek, az ország pusztaság, s a nemzeti öntudat széttöredezett cserepein látszólag alig van testvéri vonás. A „felszabadítódnak nevezett háborúból a magyarnak vér-, könnye és anyagi áldozat jut csupán, s csakhamar keserűen kell tapasztalnia, hogy a törökök végleges kiűzése a Habsburgok területszerző hadjárata, amellyel a harminc éves háború nyugati veszteségeit akarják pótolni. A dicsőség a császáré, akinek katonái „bello iure" meghódított földként tekintik hazáját. A háború jogán szerzett föld felégetett falvait korom és pernye borítja, a feldúlt, elnéptelenedett városok, templomok, iskolák és udvarházak felett mély csend, süket hallgatás honol. A háború az Alföld népét pusztítja legkegyetlenebbül. Nem csoda, ha a diadalmas hadvezér, Savoyai Eugett, egyik angol lady ismerősét azzal igyekszik a tervezett magyarországi utazásáról lebeszélni, hogy Buda és Eszék között egyetlen házat sem fog találni. A bátor utazó Bécstől Belgrádig, közel 400 mérföldön át sivár, meg nem szűnő pusztán utazik, amelynek egyhangúságát alig szakítja meg egy-egy silány cserje, amikor a szekere a sötétzöld úttalan talajon száguld vele, a szélben hullámzó fűvel belepett vidék reá a végtelen tó vagy tenger benyomását teszi.