Magyarországi jegyzetek [antikvár]

Amikor 1839 nyarán egy húsz éves fiatalember - jogi tanulmányainak bevégzése után - elindult Németország felé, aligha gondolt arra, hogy a szülei támogatásával néhány hónapra tervezett tanulmányútjáról kereken egy évtized múlva tér vissza, és olyan távoli tájakat fog bejárni, ahol előtte még európai ember nem fordult meg. Arról sem álmodhatott, hogy néhány évvel később megválasztják a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, hogy az általa személyesen nem is ismert honi tudósok róla elnevezett társaságot hoznak létre és nevét viselő albumot jelentetnek meg. Noha már gyermekkorától rendkívül szomjazott a hírnévre, elutazásakor a világlátáson kívül semmi határozott szándék nem vezette. Gimnáziumi évei alatt egyik tanára ugyan olthatatlan érdeklődést lobbantott fel benne az őstörténet iránt; édesapja, a zirci apátság ügyvédje mégis a józan és biztos megélhetést nyújtó jogi pályát jelölte ki számára. A reformkor nemzeti felbuzdulásának hatása alatt álló ifjú azonban legcsekélyebb kedvet sem érzett arra, hogy tehetségét a táblabírák Magyarországának valamelyik vármegyei hivatalában eltemesse.Ez az ifjú Reguly Antal, aki éppen abban az esztendőben született, amikor Kőrösi Csoma Sándor útra kelt Keletnek, hogy felkutassa Belső-Ázsiában a magyarok őshazáját. És negyedszázad múltán ővele robog az Uralon túli végeláthatatlan hómezőkön a bérelt szán, hogy végigjárja a szibériai nyelvrokonok lakóhelyét, hogy szinte az utolsó órában - az orosz kolonizációt megelőzve - felgyűjtse nyelvüket és folklórjukat, kutassa ősi kultúrájukat. Ez okon már életében "Észak Kőrösi Csomája" névvel illették, nem is gondolván, hogy mennyire hasonló sorsot jelöl ezen elismerés. Felbecsülhetetlen tudományos értékű gyűjtött anyagának számottevő része még mindig érintetlenül hever a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában, a hazai fotótörténet kezdetét megkoronázó közel száz fényképfelvételének üveglemezei máig nem kerültek elő, kutatásaiból az idestova negyedszáz kötetre rúgó szövegközlések mind halála után láthattak napvilágot. Rendhagyó életútjának drámai ellentéteként való felfogása pedig - noha az első búcsúbeszédek költői túlzásából ered -, a mai napig kísért nemcsak a népszerűsítő, hanem a tudományos feldolgozásokban is.