Marc Chagall kiállítása [antikvár]

Részlet: LOUIS ARAGON Chagall,a csodálatos Festeni... Egy ember, aki a festésnek szentelte az életét. Hangsúlyozom: az életét. Minden egyéb csak gesztikulálás. A festés az élete. Miket fest? Gyümölcsöket, virágokat vagy egy városba bevonuló királyt? Mindaz azonban, ami szavakkal kifejezhető, más mint az élei. Mint az ő élete. Chagall élete az, hogy fest. Megmagyarázhatatlanul. Festés vagy talán beszéd ez: ő úgy lát, ahogyan mi hallunk. A vászonra festett formák költői mondatok - a maguk módján. És a szavak egymásba fonódnak. Végeredményben minden mondattá válik, és nincs is mit megértenünk, hiszen ha előfordulhat, hogy nem értjük meg a zenét, akkor miért kellene megértenünk éppen a festészetet. Tulajdonképpen mindent vissza kellene vezetni a kezdetekhez: hogyan kezdte leírni magát ez a sosem befejezett világ, ez az otthontalan otthon. A súlytalanság táját, ahol semmisem különbözteti meg az embert a madártól; a szamár az égben álldogál, ahol mindenből cirkuszi kavalkád lesz, és a legnagyobb természetességgel járkálnak a kezükön a különböző figurák. Nincs szükség semmi magyarázatra, ha a szín egy fuvolán játszó alak karjához hasonlóvá varázsol egy kakast, és a nyakszirt árnyékából meztelen nő rajzolódik ki, miközben messze, a távolban egyszerre aranyozza be a falut a nap és a hold. Állandóan az órák küszöbén tartózkodunk. A mutató pedig, amikor jelzi a következő lépést, már meg is teszi, túljut rajta. A látvány adott. A férfiakat és a nőket jelenések övezik: oktalan állatok, vásári mutatványosok, zsidó húsvétok életképei, a távoli gyermekkor lidércnyomása, tovatűnő arcok, feje tetejére állított világ akrobatái és szemfényvesztő szemfényvesztők, akiket valamilyen láthatatlan hegedű kísér. Egy gyülekezet éber álma ez, olyan gyülekezeté, amelyben annyi a szerelmes, hogy az ember azt sem tudja, melyiket szeresse. És kétségtelen, hogy senkisem árasztotta el a szememet ennyi fénnyel, mégpedig olyan fénnyel, amely az éjszakát borítja fölém.