Mártírok [antikvár]

Előszó Ott voltam a nagyváradi gettóban és könyvet is írtam róla, de igazi teljességében csak akkor elevenedett meg számomra ez a példátlan élmény, amikor a művész képpé formálta - minden egyéb kifejezési eszköznél időtállóbban megrögzítette. Valahányszor evvel az anyaggal irodalmilag foglalkoztam, mindig azt éreztem, hogy a legfontosabbat nem tudom róla közölni - azt, ami nem a tudatomban maradt meg, hanem ami álmaimban és gyakori nappali vízióimban kísért belőlük. Ebben a mappában most találkoztam legnehezebb álmaimmal és leg- gyötrelmesebb látomásaimmal - minden benne van ezekben a képek- ben, amit nem tudtam elmondani, s amit sohasem lehet elfelejteni. Kinek készültek ezek a rajzok? Elsősorban az örök művészetnek, amelynek szerintem, tárgyuktól függetlenül is pompás alkotásai. S elsősorban hozzánk szólnak, akiknek a szenvedés nemcsak elképzel- hetetlen gyötrelmet jelentett, de az élettói és az emberben való hittói is elkedvetlenített bennünket, amíg csak élünk. Ha ezekkel a rajzokkal szembenézünk, csodálkozunk önmagunkon, hogy továbbra is teszünk- veszünk, vegetálunk, gondolkozunk, állástfoglalunk, bírálunk, sőt néha bágyadtan mosolygunk is. De szólnak ezek a rajzok azokhoz is. akik nincsenek éppen jelen - ahhoz a társadalomhoz, amely a palánkon kívül volt, s amely ugyanakkor élte életét az akkori életrend szerint, s tudott bűntudat nélkül imádkozni és zavartalanul aludni is. Most alkalmuk van látni azt, amit akkor nagyon sokan nem akartak látni, vagy ha látták, nem lepődtek meg és nem éreztek felelősséget azért, hogy mi telik ki az embertől. S ezek a rajzok szólnak a nagyvilághoz is, s éppen az a céljuk, hogy a világnak az a része is rosszul álmodjon tőlük, amely nem bűnrészes abban, hogy ez az infernális nyárspolgári szörnytett ilyen remekművekre ihlette a művészt. Ezek a rajzok alkal- masak arra, hogy a legártatlanabb kortársban is felébresszék a lelki- furdalást a bűnért, amelyért valójában a XX. század ingatag alapokra épített civilizációját és erkölcsi rendjét kollektív felelősség terheli. Zsolt Béla