Menekülés önmagunktól [antikvár]

A régi Szent János kútja ismét zúg az ablakom előtt. Magasra emelkedik a Keresztelőnek szobra; az érccsészéből, melyet fölemelt kezében tart, lecsobog a víz a kőmedencébe. Ősi időben állítólag pogány sereg vonult el ezen kút mellett; a vitézek meghajtották durva nyakukat és megkeresztelkedtek itt. A rákövetkező napon mind elestek a csatában. Holttetemük ott maradt fekve a völgyszoros sötét fái alatt, mivel alattomosan ütötték őket agyon, de este, midőn a nap vörösen égett az égen, fehér árnyak vonultak be a város kapuján, homlokuk körül koszorúval és mosolyogva, mint a gyermekek. Mikor a kút mellett elvonultak, Keresztelő Szent János leejtette az ércből való keresztelői csészét és összekulcsolta kezét; mert azoknak a tiszta lelkeknek már nem volt szükségük a kegyelem vizére. A megkoszorúzottak lassan kivonultak a város kapuján, fel a Karácson-hegyére és midőn az aranyosan ragyogó magaslaton állottak, még egyszer leintettek a völgybe és azután elvonultak, messze el a piros nap mögé és a kútnál álló szent utánuk nézett. Csak midőn beesteledett, nyult le az elejtett keresztelési csésze után és most megint fölemelt kezében tartja több évszázad óta.