Nanyu [antikvár]

Nézem a könyv borítóját. Tamar Schmidek tervezte, Márta unokája. Talán csak színpompás virágokat álmodott Nanyunak, csokrot, mely él, és egyre teltebb színekkel igazolja az élet szépségét és örömét.Nézem a könyv borítóját. Szememben történelmi szimbólum a virágok egymásutánja: a halvány elhaló színek és az élesedő kontúrok egymást követő generációkat mutatnak Alig láthatóan egy olyan generációt, melynek tagjai közül már csak néhányan vannak közöttünk, aztán az újak, melyek virulnak és kiteljesednek Boldog szülők boldog gyermekei és unokái. Minden virágból új fakad, mert a virág, az élet élni akar.A halvány színek azonban nemcsak az emberi elmúlást mutatják. Jelentik azt a történelmi tényt, amelyet soha nem feledhetünk. Azt, hogy évtizedekkel ezelőtt oly korban éltünk e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy ölt. A vakhit nevében gyilkolt embereket, népeket, nemzeteket. A Schmidek és Gansl család tudja, mit jelentett a történelem tébolya. Mert ezeket a családokat is megritkította az öldöklés, az emberpusztítás semmivel nem magyarázható esztelensége. Márta olyan generáció tagjaként nőtt föl a negyvenes évektől, ahol nem voltak családi fényképek. Ahol eltűnt a dokumentálható múlt Ahol a gyerekeknek nem voltak nagyszüleik S ha elhangzott a kérdés, hogy ez miért van így, akkor fájdalmas családi történet következett.Ebben a könyvben Gansl Márta áll a középpontban. A ma kilencvenéves törékeny asszony és férje élete maga a történelem. És a példa. Példa arra, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is lehetett és érdemes volt túlélni. Amikor egy zsidó embert csupán származása miatt üldözhettek, elhurcolhattak, elpusztíthattak, akkor is akadtak olyanok, akik dacoltak, akik menekültek. Márta, ha nem ezt az utat választja, a biztos pusztulás vár rá. Auschwitz gázkamrái, miként a váci gettóból elhurcolt ezrekre. De ő apja parancsára hallgatva futott és menekült. Olykor megalázó, embertelen körülmények közepette, de élni akart. Az embertelenségben is talált néhány cinkost, aki rövidebb-hosszabb ideig védelmet nyújtott. De a kor leggyakoribb mondata mégis így hangzott: Segítenék, de félek".