Naphimnusz - Nemzetközi Velencei-tavi Symposion 2006-2013 - CD-vel [antikvár]

Részlet: "Előszó A művészet mindig ott van, ahol a művész tartózkodik. - Róbert Filliou Bár a fenti szállóige elsősorban a nomád művészet vonatkozásában vált érvényt állóvá a 60-as és a 70-es években, nem kétséges, hogy jelentése bővebb kiterjesztésekben is bármikor megállja a helyét. Amikor a nevezett évtizedekben a képzőművészek kimentek a természetbe annak anyagaival dolgozni, indíttatásuk túlmutatott azon, hogy már unták a műtermi zárkózottságot és egy kis kinti levegőre áhítoztak. Minden bizonnyal arra is, ám elsődleges szándékuk inkább az volt, hogy változtassanak azon a bevett és immár megkövesedett gyakorlaton, ahogyan a művészetelmélet - a festészeti gyakorlattal karöltve - a tájat évszázadokon át értelmezte, nem sokkal többnek tekintve, mint háttéri kulisszának, vagyis hangulati elemnek, díszítői mozzanatnak. A táj emancipációja a képzőművészetben akkor következett be, amikor az alkotók elhatározták, hogy nem ábrázolni kívánják a tájat, illetve a természetet, hanem benne, annak valós mivoltával kívánnak dolgozni, hagyatkozva mindarra a határtalanul gazdag anyagi tulajdonságra, amellyel rendelkezik. Annak következtében, hogy az alkotók kimentek a bizonyos mértékig még vad és érintetlen természetbe, egyszeriben megváltozott a művészet helye, és megváltoztak nyelvi-kifejezésbeli minőségét meghatározó anyagai is. Nemcsak a leképzés és az ábrázolás dimenziói változtak meg gyökeresen, hanem a művészet fogalma is új kiterjesztést nyert, mert ahhoz, hogy a természet megjelenjen, már nem volt szükség közvetítő eszközre, vagyis a művész és a tárgya közötti harmadik tényezőre. Miben mutatkozott meg mindez? Többek között abban is, hogy véget ért az a korszak, amely a művészet fogalmi kiterjedését az örökkévalóságnak szánt alkotások jelenségkörére korlátozta. A tájban megvalósult művek eleve nem azzal a szándékkal készültek, hogy minden időkre szóljanak, így hát szétromboltak egy több évszázados mítoszt, amely a múzeumi"