Ne ölj! I-II. [antikvár]

Részlet: Gyermekkoromban gyónni jártam. Hányszor kívántam: bár ismét az lennék, aki estefelé, öt óra tájban bement az üres, hideg kollégiumi kápolnába - fehérre meszelt falaival, számozott padsoraival, kicsiny hármóniumjávai, rikító Szent családjával s kékre festett, csillaggal behintett boltozatával... Egy korrepetitor vezetett be bennünket tizével. Mikor reám került a sor, hogy letérdeljek a két rekesz egyikébe, melyek a gyóntatószék két oldalán várták a gyónókat, szivem a kiszakadásig dobogott. Hallottam az alamizsnás hangját, amint iskolatársamat kérdezgette, kinek gyónása után az enyém volt következendő. Ez a suttogás kinosan hatott rám, miként a kápolna félhomálya és csöndje is. Ezek az érzések, meg a röstelkedés, hogy bűneimet el kell mondanom, csaknem elviselhetetlenné tették rám nézve a hallgató rekesz táblácskájának a surlódását, a mint a pap félretolta. A rácson keresztül láttam éles tekintetét, határozati arczvonásait. Mily halálos kinos percz, de mily édes aztán a következő! Minő érzete a szabadságnak, a benső megkönnyebbülésnek, bűntől való megtisztultságnak!