Nézőpontok - ajtók és kapuk Kovách Gergő szoborterében [antikvár]

i. Benyomások „Egy minden bájjal megkent szobrász"1 Amikor első alkalommal Kovách Gergő apró lakásába lépek, egy ezredfordulós egyéni installációba csöppenek. Kis híján orra bukom egy emberes méretű billegő plasztikában, a Kecske és káposztában, amit segítőkészen nyomban egy nyitott szobor mellé zsúfol a parányi konyhában, és beinvitál a szobába. De ott sem szűnik a zsúfoltság: kaotikusan elszórt tárgyak mindenütt, intakt és félig „elfogyasztott'" viaszszobrok egy asztalon (ezekből lesznek az újak, ha elfogyott az anyag), a falon jókora India térkép, színes útvonalakkal bejelölve (oda utazik immár ötödjére), mellette és azzal szemközt, azaz a falfelület minden hasznosítható négyzetcentiméterén rajzszöggel kitűzött, cserére váró rajzok, újságkivágások - mintha egy olyan installációba csöppentem volna, amit kimondottan hazai területre „delegáltak". Pedig a szakirodalom szerint az installáció kezdettől fogva nyilvános művészeti forma, talán az egyetlen kivétel ez alól Kurt Schwitters Merzbau műsoro-zata, melyből az 1919-ben elkezdett első installációt hannoveri otthonában hozta létre a művész.2 Hol vagyok? Lakásban vagy műteremben? A művész munkahelyén, mely alvóhely is egyszerre, vagy az intimszférájában, ami tároló helyiségként is szolgál? A kiállításnézőktől szigorúan elzárt magánmitológiában, ahonnan a szobrok kicsiráznak, esetleg egy publikus térben, mely pontosan arra hivatott, hogy a kíváncsi érdeklődők számára még a nyilvános bemutató előtt demonstrálja, hogyan él és dolgozik Kovách Gergő, a harmincas évei elején járó művésznemzedék egyik legmarkánsabb, legegyénibb hangú szobrásza?