Nincs mit irigyelnünk a világtól [antikvár]

A szerző előszava ^ ^ i -ben költöztem SzöuLBA a Los Atigeks Times tudó-jLt\J\J 1 sítójaként. Mindkét Korea a tevékenységi körömhöz tartozott, viszont abban az időben rendkívül nehéz volt egy amerikai újságírónő számára Észak-Koreába látogatni. Még amikor sikerült is bejutnom az országba, azt vettem észre, hogy riportot készíteni szinte lehetetienség, ugyanis a nyugati újságírók mellé „kísérőket" rendeltek ki, akiknek az volt a feladatuk, hogy biztosítsák, nem fordul elő semmiféle engedély nélküU kommunikáció a lakossággal, valamint a látogatók tartják magukat az emlékműveket érintő, gondosan kiválasztott útvonalhoz. Sajnos a hatóságok nem engedtek meg semmiféle kapcsolatot az egyszerű emberekkel. A fényképeken és a televízióban az észak-koreaiak úgy jelentek meg, mint valami automaták, akik díszlépésben masíroznak a katonai felvonulásokon, vagy éppen tömeges tornagyakorlatokat mutatnak be vezetőik tiszteletére. Miközben ezeket a fényképeket nézegettem, próbáltam kitalálni, hogy vajon mi rejtőzhet ezek mögött a kifejezéstelen arcok mögött. Dél-Koreában kezdtem el beszélgetni északi disszidensekkel, akik Kínába vagy Dél-Koreába menekültek, és lassan kezdett kirajzolódni előttem, hogy valójában milyen is lehet az élet a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. írtam egy cikksorozatot a Los Angeles Timesndk, amelynek fókuszában egy, az ország legészakibb részén fekvő város, Cshongdzsin hajdani lakói álltak, ugyanis úgy gondoltam, könnyebben össze mdom vetni a kapott információkat, ha egy meghatározott területről érkező emberekkel beszélek. Olyan helyet akartam választani, amely távol van az észak-koreai kormány által a ^ 7