Nők Magyarországon III. [antikvár]

ELŐSZÓ 2020 őszén felhívott Bán András - nnűkritikus, fotótörténész. Azt kérdezte, hogy van-e 10-15 portrém az első két kötetemből, képzömúvésznőkről. Nem volt annyi, csak nyolc. Ekkor még nem tudtam, hogy miért kérdezi András, de jeleztem, hogy nagyon hatékonyan tudok dolgozni. Elárulta, hogy ő és Mayer Marianna készülnek a Kik vagyunk - fotográfiák képzőművészekről című kiálli'tásra a Műcsarnokban. Hat év kihagyás után kamerát ragadtam és visszatértem az utamra, melyet többrétű kiábrándultságom miatt hagytam el. Verebics Ágnes volt az első, akit fényképeztem és még aznap Rabóczky Judit Ritát. Abban a velük töltött pár órában mintha időutaztam volna. Hatalmába kerített a rég nem érzett izgalom, kíváncsiság és alkotóvágy. Annyira feszítettek ezek az érzések, hogy - számomra meglepő módon - egyből folytatni akartam a fényképezést. Nem volt átmenet, nem kellett hangolódni. 15 portrém került a Műcsarnok egyik falára. Amikor elkap ez a hév, a lendület, nem tudok hirtelen leállni. Mérlegelni kezdtem. Harmadik kötet? Rájöttem, hogy amikor már felmerül a kérdés, akkor az már nem is kérdés, hanem terv. Egy éve volt életünk része a Covid-19, amikor azt vettem észre, hogy megint úgy olvasok, úgy figyelek, hogy keresem az alanyaimat. A járványhelyzet eltávolította az embereket egymástól, de az Online térben találkoztak, találkoztunk. Sok nevet gondolkodás nélkül i'rtam le, folyamatosan alakult a névsor A fotózást sok esetben hosszas - akár több hónapos - levelezés vagy telefonálás előzte meg. Nem egy ember utasította vissza megkeresésemet, ahogy ez az elözö két kötetnél is előfordult. Akadt, aki háromszor mondta le a fotózást és volt, aki egyből ráért és örült. A járvány jelenléte életűnkben erősen gátolta munkámat. Emiatt én is kerültem hullámvölgyekbe az úton, de sokkal többször éreztem azt, hogy hegyeket mászhatok meg. Magyarország kicsi ország, de minden megtett kilométerrel nagyobbnak éreztem - Debrecen, Kiskunlacháza, Zebegény, Budapest, Pécs. Balatonfőkajár, Balassagyarmat, Tatabánya, Berettyóújfalu. Nem csupán a távolságok nagyították a hazát, de a fotózott nők sokszínűsége, munkájuk változatossága és elhivatottságuk mélysége is. Ismét 88 nő. Közös bennük a szakmájukkal szembeni alázat, az értékteremtés és a hitelesség. Mostanra úgy érzem, hogy egy láthatatlan hálót szövök, a csomópontok maguk a nők. Előbb vagy utóbb talán a csomópontokat összekötő szálak is láthatóvá válnak, amikor a nők felismerik a közös erejükben rejlő lehetőségeket. Fontosnak érzem, hogy elismerjük egymást és felhívjuk a figyelmet a legkülönbözőbb tevékenységekre és teljesítményekre, mert ezektől tud működni egy érett társadalom. Az irigység és a gyűlölet gátolják a fejlődést és az egyén önmegvalósítását. Van, aki közszereplő és már több ízben elismerték munkásságát és van, aki mikroközösségében tevékenykedik. Van, aki még pimaszul fiatal és van, aki már tülvan élete jelentős részén. Fogadják őket szeretettel, nyitottsággal. Én egytől-egyig mindannyiuknak hálával tartozom. Fábián Évi