Oidipus király/Oidipus Kolonosban [antikvár]

Részlet: Sophokles korát nem lehetne megérteni az emberi gondolatnak hirtelen fölszabadulása és megvilágosodása nélkül. Önkénytelen képeken és érzéseken túl a költőnek most már tudatos problémái támadnak; legelőször talán Aischylosban. A homerosi ember naivul benne élt a saját sorsában: a drámai hős mintegy kívülről látja meg azt. Az istenek nem emberiek többé. Az ember egyedül maradt egy idegen világban. Először megdöbben. Aztán kezdi körüljárni önmagát, mint egy szigetet. Aischylos: a sorsára rádöbbent ember lírája. Sophokles már nem annyira líra. Ő már kívülről néz és körüljár, s döbbenés helyett csodálkozik. «Sok minden csodálatos dolog van, de az ember a legcsodálatosabb...» Sophokles körüljárja az embert és sorsát: az «emberi határokat.» Van valami szobrászi benne: szeret kereken látni és kikerekíteni. Drámái nem hagynak egymásra kérdéseket. A trilógia minden darabja nála önálló. De befelé, a maga körében, annál gazdagabb. A döbbenés elvakít, a csodálkozás élessé teszi a szemet. Sophokles az a művész, aki teljesen ráfeledkezik tárgyára. A tiszta világszem. A kívülről-nézésnek és körüljárásnak kétségtelenül megvannak a maga veszélyei. A tudatosság, a hidegség, a rutin veszélyei...