Oltár csillagokig [antikvár]

Papp Árpád lírai anyagát abból a világból meríti, melyet jól ismer, melytől igazában soha sem szakadt el - számára nem a szarvassá-válás érzete okoz gyötrelmet; abból a világból, ahova "mindig visszatalálunk, hiába szedték föl elhullajtott lábnyomaink". Édesapja, vállán a kaszával, nadrágszíján a szarvastokmány-kürttel: a feltámadás vagy a végítélet talányos, félszárnyú arkangyala; édesanyja népi ikon szentje, fején rongytekercsglóriával; nagynénje úgy őszült meg, hogy paraszt- Pénelopé-ként férjét mindegyre várva a frontól - fekete hajszálait szőtte a gyolcsba... szuggesztív képsorok érzékeltetik a lukácsi "meghatározatlan tárgyiasság" világát. Nat scammacca, szicíliai-amerikai költő szerint "költészete azon a paraszti jellegen alapul, mely a magyar rög megforgatásával hozza irgalmatlanul felszínre a lényeget, mutatja be az embert és azokat, akik szenvedést okoztak a magyar népnek".Költői mozdulatai, gesztusai túlmutatnak önmagukon, akár csak kazalrakó apja mozdulatai, amikor estére kelve, kévét kévére igazítva, felemelte magát, mint valami színarany oltár pogány áldozópapja, a csillagokba. Sors és idő van bennük, talán azt akarják sugallni: nem a mítoszt kell újramondani, hanem elsajátítani a mítoszteremtés, méginkább: a teremtés ősi mozdulatát.