Ostoba tél [antikvár]

A költészet hatalma Gróf József versei elé Hány szó kell a költészethez? Itt mindössze kettő: Ostoba tél. E két szóban benne van, ami egy mindennapi megnyilatkozást a költészet rangjára emelhet. Világot teremt, ami eddig nem volt. Nem csupán a kifejezés nem volt. A világ sem: amiben a tél - ostoba. Vagyis itt nem akárki az „ostoba", hanem - magyar természeti és szellemi éghajlat alatt, örök ellenfélként - a TÉL. A tél, „aki" Csokonai költészetében bús, öreg és gyászos, Vörösmartynál pogány és komor. Arany János ordas, fagyos, garázda szavakkal illeti; egyik helyen sivárnak mondja: „Mily sivár ez a téli" Ady Endre verse - A grófi szérűn soraiban - feltétel nélküli erőként jeleníti meg : „Ne félj, a tél meg fog gyötörni, / mint máskor, hogyha akar". József Attila Téli éjszakájában is szótlanul tűri el a tél arroganciáját a kiszolgáltatott ember: „ a sarkon reszket egy zörgő kabát, / egy ember, üldögél , / összehúzódik, mint a föld, hiába, / rálép a lábára a tél". És ki/mi lehet ostoba, vagyis 'értelmetlen', 'oktalan'? Mindenekelőtt az ember, amikor nem értelmes; vagyis annak, amit tesz, okát s így következményét sem látja. Ostoba kérdés, ostoba válasz, ostoba magatartás. Más dolog, hogy mindezt, ami eredendően emberi, hajlamosak vagyunk átruházni az oktalan lényekre. Arany János írja az Élveszett alkotmányban: „Birkák vagytok-e ti, félénk és ostoba birkák, / Nemes atyámfiai, készek minden csacsi mellé / Futni, ha elbődül.^" Vajda Jánosnál is ,juhnyáj" az ostoba, míg Ady Endre költészetében nemcsak a „sors", a „sírás" és a „A:or"lehet ostoba, hanem minden „feneség": „Az Élet él és élni akar, /Nem azért adott annyi szépet, / Hogy átvádoljanak most rajta / Véres s ostoba feneségek. " (Intés az őrzőkhöz) Amikor tehát azt mondom: „Ostoba tél", akkor ezzel azt mondom: ostoba a tél, mint a juhnyáj, mint a „feneségek"; mint minden, ami létünkben értelmetlen és oktalan. Gróf József költői világát járva aligha lehet olvasó, aki ettől az emberi kifakadástól ne érezné magát egy kicsit többnek és erösebbnek. Nem győztük le a hatalmas természetet, de egy pillanatig legalább fölülről mertünk beszélni vele. * Ettől? Ettől a „fölülről szóló" beszédtől nyeri erejét a költészet? Jaj, dehogy. Elég, ha csöndes szókat ad a rettenetre. Mert „ ki szépen kimondja / a rettenetet - írja Illyés Gyula -, azzal föl is oldja. " Gróf József csöndes szókat ad az iszonyatra, s - az Égy pillanat vázlatában -