Öt év [antikvár]

Előszó Arra, hagy nagy levegőt vegyek, s lebukjak a mélybe lényeget keresni, nem vállalkozom. Bár Zsuffával és Kalmárral viszonyom baráti, nem vállalom, hogy lelkük mélységébe elmerüljek, mert ahhoz nemhogy őket, magamat sem ismerem elég jól. Maradok tehát a „csillogó felszín" közelében, a „forma dallamos börtönében", elég, ha azzal foglalkozom, ami a felszínen látszik. Ami azonnal látszik, az építészetük könnyedsége. A művész ügy mozgat hegyeket, mint tollpihét. Könnyednek lenni nehéz. Úgy énekelni, ahogy Ella Fitzgerald tudott, nehéz. Ella Fitzgerald könnyedségétől libabőrösek leszünk; az ő hangja sírni és nevetni egyaránt könnyedén tudott, légiesen mozgott, pedig kövér volt nagyon. Picasso vonalai is könnyedek a Guernicában. A könnyedség: elegancia. A művész udvariassága, mellyel megkíméli közönségét, hogy az földre vesse magát nagysága előtt. Az igazi művész nem borítja ránk a meló dögletes szemetesvödrét, nem vicsorít az erőfeszítéstől, nem cipel magával az alkotás drámájának sötét erdejébe. A könnyedség életszemlélet, amely nem ismer erőszakosat, tételeset, totálisát. Akárcsak a humor. A humor csak árnyalt és bölcs lehet, amely elfogadja az életet úgy, ahogy van, gyarlóságával együtt, tudomásul veszi anélkül, hogy kisarkítaná, szétcsapatná jóra - rosszra, igazra - hazugra. „A humor olyan, mint az ember. Humortalannak lenni annyi, mint emberietlennek lenni"- Irta Kosztolányi. Zsüffa és Kalmár egyszerűen emberi. Házaik súlyosak, mégis könnyedek, nem erőszakosak, nem tételesek. Nem humorosak, de átsüt rajtuk a derű. Áttetszik alkotóik eleven személyisége, életszemlélete. Házaik nem béklyóznak le, nem ülnek a mellünkre, mint a Hanzi. Olyan épületek ezek, melyek felé érdeklődő nyitottsággal fordulhatunk, melyekből ízlésünk szerint haraphatunk, szemünk belőlük uzsonnázhat, melyektől megjön képzeletünk étvágya is. Tudom, hogy ára van e könnyedségnek. Tudja ezt mindenki, aki megpróbált már könnyedén rajzolni egy lovat, előadni egy dalt vagy táncot, elmondani egy verset nyilvánosság előtt. Ez az írás is könnyedén született, alig tartott néhány hétig. Gyanítom, hogy Zsuffa és Kalmár házai mögött is harcok füstje gomolyog. Űk is kompromisszumokon edződtek, de házaikon nem a kasztrálás kudarca látszik, ellenkezőleg, mintha potenciájuk a harcoktól egyre nőne. Az alkimisták elszántsága az övék. A rendíthetetlen hit abban, hogy meg lehet találni a legtisztább anyagot. Műhelyük falain különös tárgyak lógnak. Papírhajtogatások, amolyan térbeli receptek, térvajákok, megfagyott álommakettek, a kristályosodás fázismodelljei. A két alak neonfényben, üstök és asztalok között tesz-vesz, ismerik jól a vegyítés tudományát, nem robban föl műhelyük, nem keletkeznek mérges gázok, nem omlanak össze szerkezetek, anyagok. A hevítés utolsó fázisa ez. Magányosan állnak, az üstbe bámulnak, de befelé néznek, most álmodják meg a port, ami még hiányzott, amitől átlényegül az anyag, soha nem érzett finom illat lengi körül, amitől könnyű és tiszta lesz, a színe pedig üde ibolya- fényűvé válik Csengetnek. Jön a Megrendelő. Szükség van a megrendelőre, még ha jelenléte éppen most nyűgös is. Jön tehát, a födőt emelgeti, beleszagol az üstbe, irigység, izgágaság fogja el. Mitől van ilyen lilás fénye? -kérdezi. Kell ez ide? Nem lehetne inkább sárga? Az alkimisták csüggedten összenéznek. Leejtett vállal állnak. Hát belenyúlt - gondolják. Pont oda. Még hogy kell-e az oda ?! Kell-e a lényeg?! Aztán eszükbe jut valami. Nézd csak! - mutatják a megrendelőnek. Tulajdonképpen téged főztünk bele. Te kék vagy. Kék pedig van benne egy egész zsákkal. Ezt a kevés vöröset a feleséged kérésére tettük bele, ettől lett ez a furcsa ibolyás fénye Ha téged nem zavar, mi elvagyunk vele. Kedves olvasó, kedves látogató! Táplálja szemedet e könyv, nézd a képeket, hagyd, hogy a kövek és téglák képei, az arányok és a formák agyadba könnyedén átszivárogjanak. A Kalmár László, az álnév. Az igazi neve: Cicu. Pécs, 2005 szeptember 15. Gettó Tamás Prof. Alkimist