P. Ovidius Naso szerelmei [antikvár]

Dante, mikor vezetőjével a pokol első körébe, a bűntelen, de Krisztus születése előtt élt lelkekhez ért, egy fényes helyen négy árnyat látott közeledni. Elől Homéros jött, a költők legmagasabbja, majd a gúnyos Horatius, utána Ovidius s legvégül Lucanus. „Ők is velem viselői a névnek, Mellyel ama hang illetett becsülve" - így mutatja be őket Vergilius, azok pedig, a „vének", nyájasan fordultak az ismeretlen felé „És megtisztelni engem minden eszközt Megragadtak, maguk közé bevéve, Hogy hatodik lettem ily szellemeik közt." Aki ma ezeket a sorokat olvassa, nem azon ütközik meg legjobban, hogy az öt között, akiket Dante az ókor legnagyobb költőinek tartott, csak egy görög van, hiszen ő, minthogy görögül nem tudott, Homérost sem ismerte eredetiben s valószínűleg latinul sem, sokkal nagyobb csodálkozással látja e körben Lucanus, „az alkony pathosá"-nak epikusa mellett Ovidiust. Pedig több mint egy évszázados filológus-munka kellett hozzá, hogy elfelejtsük „a Gráciák neveletlen kedvencé"-t, - ahogy még Goethe nevezte, - mint költőt olvasni. Már az ókorban nagy hatása volt, máskép írtak ő utána latin hexametert és distichont, mint előtte, Vergilius formai vívmányainak felhasználására is ő mutatott példát a későbbi költőknek, nem hiába tartotta a középkori legenda tanítványának.