Paris flaneur [antikvár]

Finom, szinte pasztellszerű komponálás, amit gyengéd figyelem, szeretettel átszőtt humor, belső mosollyal kísért figyelem vezet. Semmi harsányság, útikönyvekbe való, szikrázó szépség. Nincs csalogatás, csábítás, idegenvezetés. Kedves, nem kínban megöregedett arcok harmóniája, játék, vizuális zene, közben kis szünetek, pihenés, pár portré, éjszakai bárok meleg árnyai, langyos, szinte nyaldosó fényei. Ez a város él, az emberek élik, nem a történelem. Nincs átélt fájdalom, mementó, ami történt, lerakodott a felszín alá, már nincs jelen. Sehol egy ágyú, halott hős, áldozati ária, menetelő szobor, büszke erő, hatalmas hatalom. Még a Moulin Rouge sem rikácsol. A Régi Dicsőség nem késik, itt horkol a parti padon. Az égszaggató Vastorony mezítlábak, zoknik idézőjelében, pici ünnepek, nyugalmas sóhajok, apró mulatságok, tréfák, lassú líra, mint egy puha blues, amit csak dúdolsz. Miféle ember, miféle lélek és szem találta meg és mutatja fel mindenki Párizsának ezt az arcát? Milyen művészember lehet, aki innen odajutva így érez? Mitől nem romlott meg az optikája? Milyen fantasztikus, hogy a Városban megmutatja azt, ami békés és gyönyörű, úgy, hogy azt is megérezzük, mi nem így és nem ezt látnánk, és ez a látás, sajnos, belőlünk már hiányzik. Tisztelettel, Hobo