Pásztor Gábor [antikvár]

A magyar képzőművészeti életnek még ma is olyan élő és formálódó intézménye a miskolci grafikai bien-nále, amelyet nehezen lehet figyelmen kívül hagyni alkotóknak, műfajjal foglalkozó ítészeknek, kritikusoknak, a művészet történetét a múló időben elemző szakembereknek, kutatóknak. A magunk mögött hagyott század hazai művészettörténetének hiteles értelmezéséhez, művelődéstörténeti, művészetszociológiai elemzéséhez, de még politikatörténeti nézőpontú vizsgálatához is igen gazdag anyaggal szolgál ez az immáron négy évtizeden átívelő kiállítás-sorozat. A jól dokumentált tárlatok tükrében nem csupán a magyar sokszorosított grafika történetét, tartalmi, technikai, stiláris változásait lehet nyomon követni, nem csak életművek alakulását láthatjuk cizelláltabban, hanem a képzőművészeti gondolkodás mind alkotói, mind kritikai vonatkozású változásaival, a műfaj megítélésének ellentmondásos szerepvállalásaival is szembenézhetünk. A képi és írásos dokumentumok, a megszületett művek gazdag tárháza mellett ma már/még a szívekben is él e tárlatok létrejöttének, privát történelmének legendákat teremtő varázsa, a személyes barátságok fájóan boldog emlékei, nemzedékek vitája és egymásra figyelő tisztelete. Ami akkoron egyszerű természetességgel megélt élmény, az elismerésből és megítélésből fakadó öröm vagy csalódás, a kritikusok túlzó optimizmusa vagy fanyalgó pesszimizmusa, az ízlésbeli különbözőségek csatája volt, ma már a múló idő opálos fényén át másképpen látszik. A távlat elhomályosítja a feledhető dolgokat, de felragyogtatja az értékeket. Tanulságul ösz-szefüggéseket enged láttatni, bár mindenek mögött figyelmeztetőn mindig ott dereng a dolgok és értékek viszonylagossága. A biennálék értékfelmutató történetében fontos szerepe volt és van az elismerésnek, a díjaknak. Ezek a múló időt jelző években, időmetszetekben született ítéletek egyben a szakmának igazodási pontokat is jelentettek. A díjazottakból álló szép, füzérnyi talizmánon külön ékek a nagydíjasok. Sajnos közülük sokan már nem lehetnek közöttünk, akik életművükkel megtartó, példát adó művészei voltak a magyar grafikának. Küldetésüket újabb és újabb generációk viszik tovább, megőrizve és megújítva az általuk teremtett értékeket. A biennále intézménye a magyar grafikusok számára mára tovább erősödött értékfelmutató és értékorientáló szerepkörében. Nem véletlenül határozták el a rendezők és a szakma képviselői az ezredforduló évében, 2000-ben, amikor a Miskolci Grafikai Biennále 20. jubileumát ünnepelte, hogy túl a tárlatok alkalmi elismerésein, Életmű-díjat alapítanak a hazai kortárs grafika kiemelkedő egyéniségeinek kitüntetésére. A díjat a magyar grafikusok jelölése és szavazatai alapján az a művész kaphatja, aki munkásságával jelentősen hozzájárult a magyar grafika itthoni és külföldi elismertségéhez, eddigi életműve alapján, a szakmát művelő alkotók maguk közül emelnek piedesztálra, fejet hajtva művészeti munkássága előtt. Elsőként ezt a rangos elismerést a 21. immáron Nemzeti és Nemzetközi Grafikai Biennále ünnepélyes megnyitóján a Miskolci Nemzeti Színházban Pásztor Gábor grafikusművész vehette át. Őt köszönti ez a kiállítás és katalógus is, amely ha nem is teljes körű, de gazdag keresztmetszetét adja eddigi életművének. Annak az életműnek, amelynek létrejöttét Solymár István még csak megjósolta 1972-ben, amikor is így írt Pásztor Gáborról: „Rendkívüli grafikai tehetség. Küzdelmeit nem az egyéni formai megoldásokra, hanem a jelentés mind teljesebb megragadására koncentrálja, érezvén, hogy itt ütközik legtöbb akadályba a modern művészet A mai magyar grafikai perspektívának is egyik legtöbbet ígérő tehetsége." A jeles művészettörténész pontosan, és ma is érvényes módon érezte meg Pásztor Gábor alkotói indítékainak esszenciáját. Ezen az alapon ítélhető meg munkássága, „vívódó, szintézist kereső vállalkozása". Korának úgy volt eddig is hű krónikása, hogy mindvégig vállalta a művészet moralitásának küldetéses jelentőségét, de