Paulikovics Pál [antikvár]

Az üveg a világ legváltozatosabb anyaga. Szinte mindenre !ó, talán csak - legyen ez dicséretére mondva - fegyvert nem lehet készíteni belőle. Része a hétköznapjainknak - üveg a poharunk, a palackunk, a kancsónk, a tányérunk, az ablakunk, a XIX. század közepén pedig arra is rájöttek, hogy vasszerkezetbe foglalva hatalmas csarnokok építhetők belőle. Lehet edzeni, hogy ne szilánkokra, hanem morzsákra törjön, lehet hőállóvá tenni, hogy főzni is sütni is lehessen az üvegedényekben. A sokféle célhoz persze sokféle megmunkálás dukál. Felsorolni is nehéz volna minden lehetőséget, eszközt és technikát, amivel hidegen, vagy melegen formálni és színezni lehet az üveget. A művészetnek - ez csak természetes - jószerével feltalálása óta kedvelt anyaga az üveg. Kezdetben apró tégelyek, edények, ékszerek készültek az akkor még színes üvegpasztából. Rómában megszületett az üvegfúvás technikája, vele kisebb-nagyobb palackokat, poharakat tudtak formálni az átlátszóvá tisztult anyagból. Később már lapok öntése is sikerült. A középkorban pedig arra is rájöttek, hogy ha a kisebb üveglapokat fémhálózatba foglalják csodálatosan színes, a Nap fényétől díszes képként ragyogó „ólom-üveg" ablakok készülhetnek belőle a templomok és a paloták számára. A XIX. század építészei ugyancsak kedvüket lelték a színes (többnyire figurális, festett) üvegablakokban. Ezek kivitelezésére komoly üzemek létesültek - például Róth Miksáé a budapesti Nefelejcs utcában. Az üveg nagy korszakát a XX. század hozta el, amikor a szecessziós stílus nagy iparművészei bekapcsolódtak az üveghuták munkájába, és megismerték a technika összes fortélyát. A tervezők, az üvegfúvók, a huta-munkások és technikusok szinte hihetetlen bravúrok sorozatát produkálták: a légiesen könnyű testek kifúvása, az öntés, a rogyasztás, a több rétegből való építés, az ólomkristály előállítása, a díszítő csiszolás, a homokfúvás, a belső festés - a kezdet féltett szakmai titkából nagyhamar a mesterség alapelemévé vált. Ezt a virágzást, bármily furcsa, az első világháború után alapos visszaesés követte. A szecessziót átadta a múltnak az Art Deco, majd a tárgyilagos stílusú modern építészet vette át a hatalmat. Annak mesterei pedig nem igényelték se a színes üvegablakokat, se az üvegből készült dísztárgyakat. Pár templom volt csak a kivétel, azokra Árkayné Sztehló Lili tervezett üvegablakot. Rajta kívül szinte csak Báthory Júlia működött a műfajban. Lényegében az ő makacsságán múlt, hogy nem veszett ki teljesen az üveg művészete. Tárgyaival rendre megjelent a kereskedelemben, az ötvenes évek elején pedig, amikor a Fővárosi Iparrajz-iskola helyén megszerveződött a Képzőművészeti Gimnázium, kijárta, hogy az új iskolában legyen üveges szakirány és ő taníthassa azokat, akik ezt az anyagot és ezt a műfajt választották. A középiskola négy esztendeje alatt azonban mindent nem lehetett továbbadni az új generációnak. Hiányzott a felsőfokú képzés! Megteremtése azonban a hatvanas évek közepéig váratott magára - ekkor alakult meg az Iparművészeti Főiskola szilikát-ipari tanszékén belül az üvegművességgel foglalkozó műhely, amelyben a tanszéket vezető Z. Gács György és Bohus Zoltán mellett - 1964-től kezdve állandó meghívott előadóként - Paulikovics Pál foglalkozott a növendékekkel. Szerepe azonban nem az alkalmi tanáré! A magyar üvegművesség pár éve megjelent adattárában olvasható: a tanszék megszervezésében tantervének kidolgozásával működött közre - és aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy apadhatatlan technikai és művészi kíváncsisága az alapítástól a kibontakozásig folyamatos inspirációt jelentett az iskola, a tanszék és a növendékek számára, és végső soron neki is köszönhető, hogy mára az üvegművesség az iparművészet legdinamikusabb, sokféle stílust, technikát, és egyéniséget termő ágazatának