Pázmándi Antal - Munkák/Works [antikvár]

BEVEZETŐ SOROK (a három és fél évtizedes Pázmindl-munkássig megközelítési kísérlete) Nagyszerű, termékeny művészeti pillanatban, kitűnő mester indította útjára a rendkívül tehetséges Pázmándi Antal keramikusművészt: akkor és ott, amikor és ahol jelentős művészeti mozgások akkumulálódtak, fontos művészeti történések érlelődtek, s korszakjelző művek megalkotásának lehetősége körvonalazódott. Ez a termékeny, kitágított pillanat valamikor a múlt század hatvanas éveinek harmadik harmadára visszatekintve merevíthető ki, és a mester pontosan megnevezhető: a tehetséges növendékek sorát felnevelő, korszerű művészeti elveket valló, eszményi művészetpedagógus Csekovszky Árpád személyében, s (a szocializmus hol felfelé hanyatló, hol lefelé emelkedő ívű történelmi-társadalmipolitikai viszonyain túlmenően) a körülmények is megjelölhetők a funkció-dísz-technika-tradíció masszív összetevői által meghatározott ún. iparművészeti ágazatok szabályrendszerének felbomlásában illetve felbontásában. A kerámia és az üveg mellett a textilművészetre kell hivatkoznunk, mint az ún. iparművészeti ágazatok megújításának, megújulásának, a merev műfajhatárok elmo-sódásának-elmosásának fontos terepére. Az aspirációk, a rejtett ösztönzők körében az anyagmegmunkálástól, a művességtől függetlenül talán a legfontosabb tényezőként a funkciótól, a használati, az alkalmazási céltól és az öncélú díszítés kényszerétől való megszabadulás, az autonomitásra való törekvés, és a varázslatos megfoghatatlanságokban leledző tér plasztikai eszközökkel történő birtokbavételének, e tér tartalommal telített, karakteresen egyéni alkotójegyekkel felruházott és egyedileg megformált tárggyal való áthatásának határozott, erőteljes szándéka minősíthető. A tér birtokbavételének elementáris vágya és a plasztikai kifejezés csillapíthatatlan akarata jellemezte már a korai, a pályakezdő periódusban is Pázmándi Antal munkásságát: talán elégséges, ha csak pirogránit diplomamunkájára, arra a szoborra emlékeztetünk, amely a szétrebbenő madarak közé lecsapó héja drámáját jelenítette meg, s amelyről pályájára visszatekintve a művész úgy nyilatkozik, hogy a vibráló dinamizmus érdekelte. A vibráló dinamizmus plasztikai jelensége ekkor már jelen volt a magyar művészetben: kellő súlyú érvekre és bizonyítékokra lelünk, ha a legjobb, expresszivitásokban fürdő Somogyi József- és Keré-nyi Jenő-szobrokra gondolunk, vagy az ekkortájt üvegszobrokat alkotó Vilt Tibor és Schaár Erzsébet kiteljesedő, új és új téri és plasztikai dimenziókat feltáró műveire hivatkozunk, és egészen más hangsúlyokkal az ekkor fellépő Iparterv-nemzedék tárgyformálási és térművészeti kezdeményezéseire emlékeztetünk. A vibrálóvá és dinamikussá alakított művészi tárgy-közeg kerámiaművészeti megragadásának motívuma sem volt már teljesen ismeretlen ekkor: Gádor István kerámia struktúrái, Schrammel Imre, Csekovszky Árpád, Garányi József, Majoros János és kortársaik épületkerámiái, domborművei, illetve a szabad térbe helyezett 6 kompozíciói már az új látásmód által vezérelt vagy megérintett munkákként épültek a modern magyar művészet történetének progresszív folyamatokat felölelő fejezetébe. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján - azután, hogy komoly tanulságokkal kamatozón a modern művészet legújabb alkotásaival egy olaszországi tanulmányútja során végre megismerkedhetett - Pázmándi Antal elkészítette az első nagyméretű kerámia-plasztikáit, s ettől a léptéktől aztán a napjainkig ívelő három évtizedben nem tágított: hatalmas méretű, külső terekbe helyezett, vagy épületekhez szervesen kapcsolódó kompozíciókat, illetve a kiállítóterem tágas léptékéhez igazított kerámiaszobrokat, térplasztikákat és reliefeket alkotott és alkot. Ehhez persze meg kellett találnia a megfelelő technikai feltételeket, ki kellett dolgoznia az optimális technológiai eljárásokat is, amelyekhez ideális színteret és közeget kínáltak az időközben Magyarországon is otthonra lelt alkotótelepi mozgalom műhelyei: Pázmándi Antal fontos műveket alkotott Siklóson, Kecskeméten és egy-egy külföldön, Ausztriában és Izraelben rendezett szimpozionon is. A legtöbb Pázmándi-mű magas tűzön kiégetett samottból készült és készül, amelynek anyaga, felülete nyers marad, vagy amely mázazottan kapja meg végső formáját. Érdekes, hogy a kezdeti visszafogott, gyakran monokróm máz-, illetve színhasználatot a kilencvenes évektől kavalkádszerű színalkalmazás, esetenként matrica felhasználása váltja fel: a hetvenes évek kútszobrai vagy az 1988-as debreceni, nagyszabású dombormű mellett a kilencvenes évtizedben alkotott billegőplasztikák vagy az Ürömi úti ház épületplasztikái, a debreceni városközpont díszkútja - a színhatásokat mérlegelve megvonván következtetéseinket - egymással végletesen ellentétes szemléletű kompozícióknak ítélhetők. Hol az anyagszerűséget hordozó puritán, leplezetlen és eleven forma plasztikai erejét, hol a felfokozott színekkel hangsúlyozott tömegek és tömegviszonylatok, formarendek intenzív, tobzódó hatásvilágát aknázza ki alkotásaival. A művek, illetve jellegzetességeik összevetése kapcsán mérhető fel a művész szemléleti rugalmassága, amelyet esetenként ösztönöznek vagy korlátoznak a környezeti adottságok és a megrendelő által megszabott kívánalmak és megteremtett feltételek, és amelynek nincs gátja az autonóm kerámiaplasztikák, reliefek megalkotása során. Bár egy-egy témát esetenként több műben is körüljár -mint például a Gázálarcos próbababát Is több variánsban elkészítette -, Pázmándi Antal minden műve a hagyományos iparművészeti funkcionalitást nélkülöző egyedi alkotás. Számos munka egy-egy kompakt egységet alkotó műcsoportba sorolható az azonos alkotói probléma, az esztétikai kérdésfelvetés, a formai megvalósítás más és más megoldást tükröztető kidolgozásaként.