Portugál ige - spanyol ige [antikvár]

Az újlatin nyelvek közül - anyanyelvükként, illetve hazájuk hivatalos nyelveként - a legtöbben a spanyolt és a portugált beszélik. A spanyol szellem a századok folyamán remekművek sorával gazdagította az egyetemes emberi kultúrát. Kimagasló alkotásaik nálunk is érdeklődésre találtak. Műveltségünk részévé vált a Búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha históriája; színházaink újra és újra műsorra tűzik az Aranyszázad klasszikusainak - Lope de Vegának, Calderónnak - a drámáit; magyarul is olvasható a közelmúlt költőóriásának, García Lorcának teljes életműve. A budapesti Szépművészeti Múzeum Régi Képtára értékes spanyol gyűjteményt őriz. Ismerjük és csodáljuk a spanyol hódítók által hajdan leigázott népek ősi civilizációit, valamint a különböző kultúrák találkozásából született mexikói monumentális falfestészetet és a modern latin-amerikai regényt. Portugália azonban hosszú ideig kívül esett látóhatárunkon. Talán csak kiváló és vakmerő hajósainak a híre jutott el hozzánk, akik kimerészkedve a nyílt óceánra, valamennyi riválisukat jóval megelőzve, addig ismeretlen földeket és új tengeri útvonalakat fedeztek fel a "keresztény Európa" számára. S ha az anyaországra nem is nagyon figyeltünk, egykori hatalmas gyarmatában számos honfitársunk megsejtette a "jövő országát", amikor századunk első felének kivándorlási hullámával sodródva a brazíliai letelepedést választotta. De akár az irodalom és a művészetek, akár a kivándorláshoz vezető gazdasági kényszer felől nézzük, az, hogy Magyarországon valaki tudott, vagy nem tudott spanyolul, illetve portugálul, ismerte, vagy nem ismerte ezeknek a népeknek a múltját, jelenét, kultúráját, lényegében a magánügyek, az egyéni érdeklődés, esetleg a személyes érdek szférájába tartozott. Tudásának - az ország szempontjából - gyakorlati jelentősége, értéke nem volt.