Pro Phil Osophia füzetek 1996/4-5. [antikvár]

KEKESI KUN ARPAD SZÍNHÁZELMÉLET ÉS TÖRTÉNETISÉG Véleményem szerint egy színdarab nem lehet naturális, ami a színpadon történik, az színjáték, nem az élet, az élet nem játszható el, mert még ha a leghűbb tükörképét vesszük is, a bal azonnal jobbra kerül, a jobb pedig bal oldalra. (Jósé Sarmago: Ricardo Reis halálának éve) A hazai és nyugat-európai irodalomtudományos diskurzus jól megfigyelhető jelensége, hogy a dráma- és színházpoétikai vizsgálódások általában nem állnak a szövegközpontú elméleti kérdésfeltevések horizontjában. Pedig a hetvenes évektól kezdve, a szemiotikai kutatások irodalomtudományi applikációja révén egyre nagyobb teret nyer az a nézet, mely szerint a drámaszöveg mellett a színházi előadás is olyan szövegnek tekinthető, melyben egy önálló jelrendszeren keresztül megy végbe a jelentésképzés folyamata. Ha a nyelv, mint jelrendszer bizonyos jelentések képzésének, közvetítésének és a megértés aktív történésének színtere és nem eszköze, akkor eg)' plasztikus művészi jelrendszer is értelmezhető nyelvként, amennyiben nem raita keresztül, hanem benne, a befogadót is integrálva történik meg a megértés aktusa. Persze nem egy kommunikációs modell analógiája, tehát a produktív oldal (monológikus) közlésszándéka konstituálja ezt a folyamatot, ahogy azt Jakobsontól kezdve számos irodalomszemiotikával foglalkozó tanulmány állítja, hanem a produktív recepció (dialógikus) értelemkonkretizációja lesz benne meghatározó. A színházi előadásszöveg értelmezésének befogadásától való függőségét szinte teljesen elhanyagolja mind a kortárs elmélet, mind pedig a (siralmas állapotban lévő hazai) kritikai g^'akorlat, íg)' a receptív orientációjú posztstrukturalista irodalomteória sem igen foglalkozik drámák illetve színházi előadások szövegével. Joggal állapítja meg Mar\'in Carison; "Annak ellenére, hogy sokkal nyilvánvalóbb az »olvasó« részvétele és hozzájárulása egy színházi eseménynél, mint eg^' regény vagy vers esetében, sok színházelmélet a színházi előadást még mindig kreált, és egy alapjában véve passzív közönség elé helyezett dolognak tekinti."" Jelen írásomban arra tennék kísérletet, hogy a kortárs irodalomelmélet horizontjában elhelyezzem a színházi nyelv értelmezhetőségét vizsgáló szempontokat, és rámutassak azokra a pontokra ahol a kínált színházelméleti keret történeti kérdésekkel kapcsolható össze. 1. Ilyen értelemben beszél például Erika Fischer-Lichte a színház nyelvéről. Vö. A Színház nyelve. A színházi jelentésképződés problémájához. IN: Pro Philosophia Füzetek 1995/1., 26-45.0. 2. Man'in Carlson: Theatre Semiotics. Signs of Life. Bloomington and Indianapolis, 1990.,10-11.o.