Sixtieth Catalogue of BOLT Gallery [antikvár]

1900-as évek körüli árukat, amikor olyan jómódú emberek, mint Panhard vagy Pierpont Morgan csillagászati összegeket fizettek értük. Itt az ideje tehát, hogy a művészet kedvelői felújítsák érdeklődésüket ezek iránt a miniatúrák iránt, és a méltatlanul a vitrinekbe száműzött csecsebecsék értékes gyűjteményekké váljanak. Mindössze húsz év alatt, mialatt a fotográfia új médiuma széleskörű népszerűségre tett szert, a miniatúrafestészet művészete eltűnt a történelem süllyesztőjében. A miniatúrafestök lassanként oly mértékben eltűntek a színről, hogy a tizenkilencedik század végére azok többsége, akik még mindig e művészeti formát gyakorolták, már csak másolással foglalkozott, sápadt imitációit produkálva az előttük járó mesterek képeinek, akik saját koruk legnagyobb festőivel voltak egyenrangúak. Könnyű megérteni, miféle lélegzetelállító újdonságot jelentett a fotográfia az emberek életében a tizenkilencedik század második felében, és hogy sikere miért taszított szükségszerűen a feledés homályába egy olyan művészeti formát, amely három évszázadon keresztül jelentős szerepet töltött be az európai társadalom magasabb régióiban. Az eredetileg a királyok számára készített miniatúrák hamarosan utat találtak a nemesség, majd az 1770-es évektől a polgárság köreibe is. A miniatúra a szerelem jele és a siker szimbóluma volt, és legjobb művelői olyan ismertségre és anyagi bőségre tettek szert, amelyet gyakran a legnagyobb festők sem élveztek. A miniatűr portré története valójában Jean Clouet és Hans Hol-bein neveivel kezdődik. Ez a két jelentős, kora tizenhatodik századi mester sokkal inkább festő, mint miniatúrakészítö volt, s a kezdetektől fogva olyan remekműveket alkottak, amelyek szinte felülmúlhatatlan mérföldköveknek számítanak a művészet történetében. Homályos kezdetek Az eleinte nem sokra becsült miniatúráknak az ellentmondások és félreértések hosszú sorával kellett megküzdenie. Először is senki sem tudta teljes bizonyossággal megmagyarázni a név eredetét. Sokak szerint a „minium" szóból származott az illumi-nált kódexek készítéséhez használt vörös festék (vermilion) után. Ez az érvelés azonban valószerűtlennek tűnik, hiszen a vörös a kódexek illusztrációin korántsem tartozott a leggyakrabban használt színek közé. Mellesleg egy másik, valószínűbb kapcsolat is található az illumi-náció és a miniatúrafestészet között. Vili. Henrik és I. Erzsébet udvarában a „limning" {v. „illuminating") angol szavakkal jelölték a miniatúrákat. E használat legeklatánsabb példáját Nicho-las Hilliard, a Holbein után legjelentősebb miniaturista jegyezte fel 1600 körül publikált „The Art of Limning" című művében. Egy harmadik hipotézis szerint a „miniatúra", vagyis „kis festészet" a latin „minus" („kisebb") szóval hozható összefüggésbe. Az etimológiai nehézségeket tovább bonyolítja az a tény, hogy a miniatúra és a festészet művészete sohasem jöttek ki jól egymással, jóllehet egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságukra nincs kézenfekvő magyarázat. A tizenhatodik század során a miniatúrák elsősorban az uralkodókat szolgálták, nem annyira művészi céllal, mintsem hivatalos levelezésük egyfajta illusztrációjaként. A VIII. Henrik által 1520 pijt ; /. 'l'.l körül aláírt dokumentumok mindegyikét - némileg a breviáriumokat díszítő illuminációkra emlékeztető módon - saját portréja illusztrálja. Ebben a kontextusban nem nehéz elképzelni, hogy a miniatúra valóban az illuminációból származott, és a szent szövegek illusztrálása után újabb szerepet kapott: portré lett belőle. Számos jól ismert breviárium létezik, melyet a legnagyobb művészek által festett páratlan jelenetek díszítenek. Ezek az Illuminátorok a tizenhatodik század nagy miniatűrfestőinek előfutárai. Közülük is különösen Jean Fouquet neve érdemel említést, akinek tematikája a szent témák mellett a lovagság ünneplését is magában foglalta. Kétség kívül ez az a pont, amelytől a miniatúra kezd elismertté válni, elsősorban Jean Clouet, 1. Ferenc udvari festője révén, aki bár nem távolodott el a késő középkor művészeitől, új stílust teremtett, mely elsősorban csodálatos rajzain érhető tetten, s amelyet az őt követő Holbein a legmagasabb szintre emelt a VIII. Henrik és udvarának megrendelésére 1535-től festett miniatúrák révén. A páratlan Holbein Holbein mestere valószínűleg Lucas Horenbout (vagy Hornebolt), egy flamand művész lehetett, aki az első udvari miniatüristaként nem sokkal 1520 előtt érkezett Angliába. Vélhetőleg részben Horenbout festette azokat a királyportrékat is, amelyek az uralkodó aláírását viselő hivatalos dokumentumokon láthatók. Bár ezek az arcképek minőségüket tekintve aligha tekinthetők különlegesnek, feltétlen erényük, hogy utat törtek egy olyan művészeti zsáner számára, amelyet Holbein páratlan tökélyre fejlesztett. A Holbein által festett portrék minden képzeletet felülmúló élettel és igazságtartalommal telítődtek, varázslatos kisugárzásukhoz foghatót egyetlen követője sem tudott alkotni, (gy a pergamenre történő guásfestés művészete 1535-től kezdett kialakulni, amikor VIII. Henrik szolgálatába fogadta Holbeint azzal a kifejezett céllal, hogy miniatűr képmását különféle Európai udvarokba küldje, elsősorban új feleség keresése céljából. Az angol uralkodó udvarának szintén Imponáltak a képek, és hamarosan saját portréikat is megrendelték, bár Holbein korai halála az 1543-as pestisjárványt követően lelassította a minia-túrafestészet művészetének fejlődését. Újabb húsz évnek kellett eltelnie, mire a zsáner végérvényesen meghonosodott elsősorban François Clouet franciaországi és Nicholas Hilliard angliai munkásságának köszönhetően. Az előbbi mindenek előtt a rajzolásnak (Chantilly múzeum kiváló gyűjteménnyel rendelkezik grafikai munkáiból) valamint a vászonfestészetnek szentelte idejét, a miniatúrákra csak korlátozott energiákat fordított -ami nagy kár, hiszen e téren is remek munkákat alkotott. Az . utóbbi, eredeti szakmája szerint aranyműves, tovább folytatta a Holbein által megkezdett hagyományt, ám nem sikerült elődjéhez fogható remekműveket alkotnia. Az aranyműves Hilliard alapította meg azt az angol iskolát, amely a tizenhetedik század során dominanciára tett szert, és gyakorlatilag 1720-ig - amikor a német iskola először mutatta meg arcát és a francia iskola is végre kikelt bábállapotából, komoly kihívás intézve az angolok által élvezett hegemónia ellen -egyeduralkodónak volt tekinthető.