Szombathelyi Joyce / The Joyce of Szombathely [antikvár]

Joyce és a magyarok a téma - de ezúttal, talán a cím keltette várakozással ellentétbe is kerülve, nem James Joyce magyar kritikai fogadtatásának és irodalmi áthasonításának a történetével kívánok foglalkozni, hanem ennek éppen a fordítottjával; nem Joyce-nak a magyarokra tett hatásával, hanem a magyaroknak Joyce-ra tett hatásával. Azaz nem avval a szerényebb és tiszteletteljesebb témával, hogy mivel járult hozzá James Joyce életműve a magyar irodalmi tudat, szellemiség és gondolkodásmód XX. századi vonalaihoz, hanem avval a kétségkívül szerénytelen, sőt egyenesen tiszteletlen témával, hogy vajon mi az, amivel mi, magyarok járultunk hozzá James Joyce-hoz, a joyce-i életműhöz. Ez - mármint a téma szerénytelensége és tiszteletlensége - egyben jelzi is azt a hangnemet és szellemet, amellyel és amelynek jegyében szólnék róla. Joyce-képünk hagyományos eleme az áhítatos tisztelet: hol pozitív előjellel, amikor is szerzőnk a magas modernizmus szerpapjaként lebeg szárnyalásra csábító magasságban, hol pedig negatív hangsúllyal, amely utóbbi esetben szerzőnk a modern irodalmi bomlás és bomlasztás tudatos és rettenthetetlen bajnokának mutatkozik, kártékony törvényhozó, a dekadencia fordított előjelű Zsdanovja. Mindkét felfogásban közös a komolyság: az irodalom nálunk ugyanis komoly dolog, s ha valaki hagy író - márpedig Joyce az, és egyaránt az a pozitív és negatív előjelű komolykodók számára -, akkor egyben komoly és komolyan veendő író is. Alighanem ebből adódik Joyce-képünk különös vakfoltja : képtelenek vagyunk észrevenni - Joyce-ot, a komikus írót, blaszfém irodalmi viccek kiagyalóját, a nyelvi bohóckodás nagymesterét; Joyce-ot, aki bármikor képes hatalmas erudícióval és iszonyatos komolysággal felépített allúzió-apparátusát eladni egy jó poénért (hiszen mi más az Ulysses mint ilyesfajta poén); egyszóval, James Joyce-ot, a tréfacsinálót. Amikor most ennek az írásnak a hangnemét és szellemét - legalábbis szándékom szerinti hangnemét és szellemét - a tréfásban, a könnyedben; sőt a komolytalanban jelölöm .meg, evvel - szerényen vagy az erénytelenül - az a cél is vezérel, hogy ennek a vakfoltnak - ha eltüntetni nem is tudom - legalább a kontúrjain szűkítsek valamennyit.