Szöveg nélkül [antikvár]

Ha az ember elpakolja a vasalódeszkát az íróasztal elől, akkor odafér a laptophoz - és ezen az égvilágon semmi röhögnivaló nincs. Ez is, az is munkaeszköz. Mondjuk, az utóbbit jobban szeretem (zenélni is tud, no meg aláhúzza a túlkapásokat: "ilyen magyar mondat nincs is", mondja nekem!, mindjárt kikapcsolom) - és ami örök időkre kisebbrendűségi komplexusokat okoz nekem: vasalni tudni kell. Ráadásul unalmas is. Olyan kétdimenziós mulatság. Ránctalanítás, ilyen. Vasaljunk karikatúrákat, egy kevéske fény-árnyék hatás, ecsetkezelés (bah!) - rögvest szebb (hazugabb) lesz a világ. Mert a világ, legalábbis az enyém, olyan gyűrött mostanában. Néha kisimul - ha elhiszem, amit mondanak -, néha olyan kedvesen esetleges (ha Könczey Elemér - ez olyan hivatalos, legyen a továbbiakban Könczy - karikatúráit nézegetem). ["Ilyen magyar mondat nincs is!" - a számítógép. "A piros gomb jussa az enyém!" - Tempetőfi.]