Thomas Gainsborough [antikvár]

A híres ember cselekedetei mindig is felkeltették a többiek kíváncsiságát: milyen lehet a megjelenése, az arca? Külső megjelenés és egyéniség bensőséges és sokatmondó összefüggése volt minden korszakban a portréfestészet nagy népszerűségének forrása. Az önálló képmás műfaját és alapelveit a XV. század teremtette meg. A nagy egyéniségek, az érdekes embersorsok, a társadalmi korlátokat áttörő hadvezérek, meggazdagodó kereskedők, híres művészek, tudósok korában újra érdekesség válik az egyén, az egyes ember a maga testi valóságában, és a kiemelkedő személyiségek mellett megjelennek a mindennapi élet szereplői is. "A realitások tisztelete - írja Marlaux - a polgári értékrend része." A reneszánsz óta a jó portré többféle követelménynek tesz eleget - koronként változó mértékben. Azt hihetnénk, a legfontosabb kívánalom a hasonlóság, a modell arcvonásainak felismerhető, pontos ábrázolása. Csakhogy a festő nem elégedhet meg a külső jegyek bemutatásával; érzékeltetnie kell a jellemet, az egyéniség fő vonásait, sőt az ábrázolt személy társadalmi hovatartozását, szerepét, jelentőségét is. E feladatok egyúttal a lehetőségek sokféleségét jelzik; általuk érvényesülhet a portréfestők egyénisége, művészi felfogása a legkülönbözőbb elvek uralma idején.Különösen feltűnő az arcképfestészet páratlan népszerűsége Angliában, ahol a reformáció óta a művészeti élet másként alakult, mint a kontinensen. Megszűntek a nagy egyházi központok, abbamaradt a további, kolostorokhoz, egyházi műhelyekhez kapcsolódó mesterképzés. Az új műpártoló-megrendelő réteg érdeklődése világi témánkra - elsősorban a képmás műfajára - korlátozódott. A művészképzés megoldatlansága miatt az angol művészet színvonala alacsonyabb lett, és a nagyobb megbízásokat nem helyi mesterek, hanem külföldről behívott, elismert festők kapták. A XVI. században Holbeint, a XVII. század elején Rubenstnek hívták Angliába, és mindkettőjüket elhalmozták megrendelésekkel. Van Dyck olyanannyira meghódította az angol közönséget és a művészeket, hogy még a XVIII. században is követendő példának számított a portréfestészetben. A virtuóz anyagfestésen túl arcképeinek utolérhetetlen eleganciája jelentett újat kortársai számára. Modelljeinek előnyös tulajdonságait, az öltözködés finomságát, a magatartás könnyedségét hangsúlyozta. Az ábrázolt személyek - arisztokraták és gazdag polgárok - egy kiváltságos osztály idealizált, nem hétköznapi világához tartoznak, amelyben szépség, előkelőség és finomság uralkodik.