Ünnep [antikvár]

"Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam..." Tudjuk: Az isteni színjáték kezdődik így. De ez a nagy sötétlő erdő nem vesz-e körül minket egész életünk során? Nem abból áll-e az életünk, hogy próbálunk tájékozódni benne? Néha utak nyílnak elénk, máskor hirtelen eltűnő vadnyomokon indulunk tovább. Jeleket keresünk, olykor örülünk annak is, ha a következő fáig eljuthatunk. Bizony össze kell szednünk magunkat. S ha megfeszített figyelemmel nyomulunk tovább, úgy járunk, mint az egyszeri ember: nem látjuk többé a fától az erdőt. Ez a megfeszült összeszedettség s rövidlátó figyelem a hétköznapjaink jellemzője. Mi az ünnepünk? Egy-egy tisztás a rengetegben? Vagy egy biztonságosnak tekinthető útszakasz? Inkább azt mondanám: ünnepünk akkor adódik, amikor figyelhetünk az erdő zúgására. Nem tűnik el ilyenkor sem annak titokzatossága, de megsejtjük, hogy ez a rengeteg nem csupa fenyegetés. Nem menekülnünk kell belőle, hanem otthon érezhetjük benne magunkat, titkaival együtt vállalhatjuk. A művészet nagyszerű lehetősége, hogy ilyen ünnepi megrendüléshez elsegítsen. Elhessentse szívünkből a holnapért való aggódást, de kiemeljen a pillanat kiszolgáltatottságából is. Hogy űzött vadként is ráeszméljünk méltóságunkra. A művészet, az ünnep: az evangéliumi csodálatos halfogás hány haszontalanul átvirrasztott éjszaka után! Amikor Péter hálatelt szívvel kimondja a szót: "Menj ki tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok."