Vadócba rózsát oltok [antikvár]

Néhány évvel ezelőtt abban a meglepetésben volt részem, hogy saját szemeimmel láttam egy költőt... megismerkedhettem egy költővel... Azt akarom mondani, hogy láttam valakit és beszéltem valakivel, akinek első látása megragadott és belémsugallta egy léleknek a képét, amely mintha különösképpen a költészet számára lett volna teremtve, ha ugyan nem az alkotta ilyenné.Minden bizonnyal az utóbbi ötven egynéhány év alatt találkoztam és megismerkedtem nem egy személyiséggel, aki a vers művészetének szentelte magát és nem egy közülök igen ritka értéket képviselt. De legtöbbjüknek megjelenése nem sugározta lírai lényüket. Elég gyakran láttam Leconte de Lisle-t és Verlaine-t; szoros kapcsolatok fűztek Mallarmé-hoz; sokszor felkerestem Heredia-t; a kávéházban néha elbeszélgettem Moréas-val; Henri Régnier barátaim közé tartozott; és Gabriele d'Annunzio meghívott otthonába a Garda tó partjára. Kétségtelen, hogy ezek a különböző költök, alighogy egy-két szót váltottunk, azonnal megleptek teremtő lényük csodálatos természetével; de azután beszélgetésünk valahogy elfakult.* * *Viszont alighogy Mécs László közelébe jutottam, rögtön megragadott személyiségében az a vibráló élénkség, amely olyan lényre vallott, aki a Szó dicsfényében élt és annak szentelte magát. A legelragadóbb és a legnemesebb jelenség volt. Nemes és megnyerő arcán tükröződött a vágy, hogy meg akar érteni és értetni, amivel azonnal meggyőzi mindazokat, akik szellemi gyónásra képesek. Hangja meleg volt, a leggazdagabb árnyalatok kifejezésére képes és mélységes. Az én hangom fakó és elég gyenge: az volt a benyomásom, hogy papírpénzt cserélek ki az ő aranyával.