Vágóhíd blues [antikvár]

1. fejezet Terry Gilchrist kilépett a fák közül a nagy hangárral szemben, amely úgy tornyosult előtte, mint egy új-mexikói raktár, amiben a földönkívüliek lezuhant űrhajóit tárolják. Csakhogy nem Új-Mexikóban volt, hanem Észak-Yorkshire-ben. Egy nagy mezőn állt, amelynek repedt betonburkolatát már benőtte a gaz, és amelyet körben kétméteres drótkerítés határolt, a tetején szögesdróttal. A lelakatolt kétszárnyú kapun nagy tábla hirdette: Magánterület - belépni tilos! Körijibelül ötszáz méterrel a hangár mögött személyvonat száguldott az East Coast vasúttársaság vonalán, a King's Cross pályaudvar felé. Gilchrist most is elengedte Fürgét a pórázról, mint mindig, ha ideért. Meglehetősen sík terep volt ez, így könnyen rajta tarthatta a szemét a kutyán, de ha fijtyült neki, vagy hívta, mindig visszajött hozzá. Fürge körbeszaglászta a kerítés szélét, és rövidesen rájött, hogy hol tud bemenni - valószínűleg azon a lyukon, ahol a srácok szoktak, ha krikettezni, füvet szívni akarnak, vagy éppenséggel megpróbálják végigtaperolni a helyi csajokat. Fürge most viszont nem a betont vagy a füvet szaglászta, hanem elindult a hangár sötét bejárata felé, és eltűnt. Amíg a kutyára várt, Gilchrist egy fának támasztotta a botját, kinyújtotta a karját, hogy megtámaszkodjon a törzsön, majd nekilátott néhány egyszerű lábgyakorlatnak, amit korábban a sereg orvosai mutattak neki. Elégedettek voltak a gyógyulásával. Bottal ugyan, de tudott járni, pedig négy hónappal korábban még azt hitték, örökre lemondhatnak a lábáról. De Gilchrist most már a bottól is meg akart szabadulni, és ennek csak egy módja volt: apránként 11